István, 59

Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket egy láthatatlan szövedékkel. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett. Müller Péter

A legnagyobb ajándék, amit életedben kaphatsz, a figyelem. Amikor valakinek fontosabb vagy, mint önmaga. Csak te, mindennél és mindenkinél fontosabb. Ez az igazi szeretet jele. Téged kérdez, és téged hallgat - nem magáról beszél. És érez akkor is, ha nem szólsz, csak hallgatsz. Vételre áll be, nem adásra. Ritka az ilyen. Gyógyító, boldogító ereje van, és hálás vagy érte. A figyelő szeme sohasem kritikus - hanem látó. A látó szemében nem bírálat van, hanem elsősorban megértés. Szinte nem is kell neki beszélni.Manapság az ilyen nagyon ritka. Mindenki mondja, mondja a magáét, és amikor végre abbahagyja, félig udvariasságból megkérdi: - És veled mi van?... Fölösleges elmondanod, mert már régen tudnia kellene. Ha figyelt volna. Müller Péter