Karcsi, 54

Jóformán csak az él, ami bennem van, amit gondolok. Mint egy jel világít előttem mit kell tennem. Már egy ideje rájöttem: kis késéssel ugyan, de amit kérek, azt előbb-utóbb megkapom. (Jó – teszek is érte.) Az iramot általában magamnak diktálom, ám a megvalósulás mindig bekövetkezik. Ezért nem tudok elég hálás lenni. Mi bajom lenne? Életem felén valószínűleg túl vagyok. Ha fáj is valamim, elviselhető a fájdalom. Igen, még a belső fájás is. Meg lehet szokni, ez a titka. Lelkileg. Biológiailag meg nem nagyon jegyzik, hogy egy sajgó szív, egy csalódás, egy keserű ráeszmélés miatt gyakori lenne az emberi szervezet önfeladása. Lélekben meg lehet törni, de a teremtett hús-vér test ragaszkodik az élethez, mert az élet ajándék, az újrakezdés esélye pedig az Ég kegyelme. A hétköznapok is csak adnak. Reggel ébredést, a mosdóvíz hűsét, a kitárt ablakon beáramló édeskés levegőt, ahogy a gőzölgő tea egy messzi rét illatával üzen, és olykor még az egyedüllét csöndje is tud jótékonyan vigasztalni. A déli időszak meghozza a tányérnyi leves zsírkarikáinak a táncát, vasárnaponként az elnyúlást a heverőn, egy felütött könyvet, amiből olyan jó kiolvasni, hogy ahová álmodom magamat, a hellyel már ugyanúgy eggyé váltam régen, mint azzal, akivel álmodok. És utána eljön az alkony, a nyári fülledt, vagy télen a gyorsan homályba boruló, amikor már nem szükségesek a szavak, csak meg kell hajolni, és köszönni, mindenért hálásnak lenni, amit kaptam. Hogy simíthattam egy illatos homlokot. Hogy a leheletem találkozott egy másikkal. Hogy halk szóval adta magát és én két kézzel karoltam. Hogy gazdaggá tett, mert folyamatosan csak adott, mindenét ideadta és olyan jó volt hozzám, mint egy kézhez szoktatott állat. Hogy a tükör előtt ruhátlanul álltunk és a gyertya fényében világított a teste. Hogy fürödtünk és a vállamnak dőlve, némán bámult, miközben a vizes hajának daróca a kezemre omlott. Hogy meleg volt a szája, a nevetése pedig napraforgó szirom puhaságú. Hogy néha nem felelt, csak nézett vissza rám, tágra nyílt szemmel, és olyankor érezhettem az elodázhatatlan végzetet. Hogy megértette velem, mi végett és minek ellenében érdemes élnem. Hogy meg akarom-e menteni, ami menthető, vagy önzetlenségből, esetleg áldozatkészségből feltartom inkább a kezem. Hogy a kérdésekre nem szavakkal, hanem beteljesítéssel kell válaszolni. Hogy a vágyaim néha elérhetetlen magasságokba is képesek elvinni. Hogy bár minden napomon elfogytam eggyel – általa nem kevesebb, hanem napról-napra több lettem. Most a szél éjjelenként, az utcákon lépdelve átfújja ugyan a zsebeimet, de a fogaim között megszűrt hűvös levegőtől tisztább a vérem, mint hónapokkal ezelőtt. A sóhaj is nehezebb, súlyos. Oda hengeredik a murvával felszórt kacskaringós gyalogútra, ami a Városliget fái között a kandeláberek fényén túl a semmibe veszik. Lépdelek. Akár a habarcsból elmozdított fél tégla, többé én sem találom meg a helyemet. Megtanultam, hogy nincs már örökké. Csak tegnap van, meg ma, és holnap lesz: ha megadatik – de ez utóbbi nem biztos. A sok percnyi hazugság mára elleplezte az igazság örökkön valóságát. Így előbb-utóbb mindennek vége szakad, mert már senki sincs, aki lenne annyira bátor, hogy hinne a végtelenben. Ezen gondolkodom, míg a kardigánomon fityegő gombot csavargatom. Addig nyújtom, babrálom, mígnem egyszer csak elszakad a fonál. A zöld gomb a tenyeremben marad. Nézem, forgatom egykedvűen. Íme. Nincs más megoldás. Élni kell az életet. Mindenhogyan.

Éjjel Márai epigrammái. Ég és Föld. Mindenkinek elolvasásra ajánlom. Miheztartás végett. Arról szól, hogy mennyi is az emberi élet. Mi az igazság, azaz egyáltalán létezik-e színtiszta igazság? (Van. Isteni. Hisz egy Vele.) Olvasom, és a homlokomat a könyv kérgének támasztom. Minden, tényleg minden csak a szeretetről szól. Adni valamit. Aztán ismételten, aztán továbbra is csak adni, és várni, békével várni, majd hálával fogadni, ha kapni – bármily csekély mértékűt. De még így sem biztos az irgalom. A majdnem mindenségtől két hajszálnyira is lehet függeni. Tudom. Mindezekkel együtt a lámpafényben más kérdések is föltolulnak. Személyesebb jellegűek, amik hosszúra nyúló éjjeleken át megakasztják az imát, és csak áztatják a párnát. Hogy mekkora a becsület. Hogy vajon föloldható-e a hit és a bűnök meg az erények közötti dilemma. Hogy van-e érdem, kegyelem, vagy pusztán egy kísérleti alany vagyok, akit meddő teszteken próbálgat a sorsa? Nincs felelet. Csak türelem van. Megbocsátás a bántásra. Odaadás az elutasításra. Szeretet a szeretettelenségre. Ez a kínzó idő embert próbáló. Minden perc egy-egy fényvilág remélése a sötétben. Odakint az éjszaka leple. A szobában szilvalekvár homálya. Keskeny sárga fonál világlik csak, amit a garzon ablaka beszűr a szemközti tűzfalról – mint résnyi reménysugár. Tán jel. Nem megfejthető. Ahogy azt sem tudom, hányadízben olvasom a kötetet. Valamelyik éjjel megint elölről kezdtem, mert minden egy körkörös újrakezdés. Egy könyv. Egy szándék. Egy érzés. Semmi sem új. Már meg se riadok, amikor kiderül, megint lett eleje a dolgoknak. Az első lépésnél tartani. Aztán végük lesz, hogy utána sokadszorra köszönjön vissza rám a már látott, a már tapasztalt. Előbb az öröm. Aztán a fájdalom. A boldogság karonfogva jár a szomorúsággal. Ha azt hinné valaki, ez a folytonos tortúra az élet értelme, sajnálatos a tévedése. Az élet értelme sokkal kisebb dolgokban rejlik. Észrevétlen semmiségekben, amiknek a fontosságára csak utólag eszmélünk. Hogy min múlott. Két hajszálon, például. Mi, emberek csupa helytelen, gyönyörökkel teli, alávaló dolgaink mellett azért nem tudunk fütyülve elmenni, mert függők vagyunk. Mindentől. Az élvezetektől, a káros szenvedélyektől, a bűnök halmozásától éppen úgy, mint az öröm hajkurászásától vagy épp a szerelemtől. Aki szerelmes – kár mellébeszélni – függő a viszonya. Ezért a szerelmesnek sem lehet megálljt parancsolni. A függő inkább tönkreteszi magát, mintsem hogy abbahagyja. Mert néha két hajszálért is megéri.

A ravasz, izgató, színes fantáziájú, ám a szenvedélytől már mentes Október világos, okos, majdhogynem bölcs homlokával megérintette a cikornyás nagykapu vasalt pántját. A rácsozat fekete festése vízpárától fénylett. Higgadtan leselejtezte a képet. A katolikus Nagytemplom előtt állt. Tudta, hogy álmodik. Már repült, hasmánt, ahogy szokott. Az álom pántlikája cérnafonalakkal volt ráfűzve a zakója belső zsebére, a szíve fölött fityegő fekete pótgombra. Egyszerre ott csalinkázott a város fölött, amelyben a fákat a nevükön ismerte, mert látta mindet fölnőni, a tetők törésének ívét csukott szemmel is megrajzolta, ösztönébe ragadtak a Budzsák kis kanyarai közé ékelődött szagok, és a kocsmák elé letámasztott viharvert biciklikről megmondta, kik ülnek épp a pultnál, vagy ki van bent a kisboltban. Azt is tudta, mit szokás beszélni, és azt is, hogy a párhuzamos gondolati síkok mikor gabalyodnak össze. Nehezebb, szebb feladata nem is lehetett volna annál, mintsem, hogy végig tekintsen az őszi városon. A vízbe lógó iszapos kérgű tiszai fűzfagyökereken, a hinták vas láncain, meg a Posta-kert sövényein, amik alatt zsírtól fénylő burekos papír kukucskált szemérmesen, és halványrózsa pír világított egy iskolába bandukoló kislány fáradt arcán. Bűntelen, minden szenzáció nélküli utak aszfaltja fölött suhant. Az emlékezetére hagyatkozott. Látta magát visszatükröződni a félig lehúzott rolók alatti ablaküvegekben. Az arcmása rávetült a kézzel horgolt függönyök mintáira, a drapp színű stilizált virágszirmokra, a tulipán motívumokra, s ahogy ezeket a szöszölt csomókat illette az álla, a nyaka: egy futó pillanatra mintha tényleg érezni vélte volna a bolyhok puhán meleg simogatását, amit csak asszonykéz tud pótolni. Amikor az Alvég felé sodortatta magát egy falevéllel, Október pajtás gyötrelmesen, kissé ijedten tapasztalta, hogy fátyolos emlékei megelevenednek. Hirtelen benne volt minden moccanatában a beton járdára koppanó vadgesztenyék szilaj akarata. Rándult a bal keze egyszer, majd még egyszer. A gerincén hűvös borzongást érzett. Kétségbeesett kutyák iszkoltak a túloldalon. Ékes csudálkozást látott a nagy szárazkapu bejárat fölött könyöklő kőangyalka-páros szemében. A tekintetük találkozott. A levertebb arcú mintha biccentett volna: Október ezt megilletődve viszonozta. Az alkony harangszótól festett levegője ült rá a bádog csatornaereszek alatti világra, amitől a távolban egy barna ember szorosabbra húzta össze magán a kabátját. Régi autó fékezett a volt mozi sarkán, és a vadszőlővel telefuttatott téglakerítésről leperdült egy nagy, tenyérnyi, összefonnyadt levél. Részleteiben megfestett, mégis bágyatag volt a látvány. Kifelé úszott a levegőben, nem túl magasan, épp hogy ne akaszthassa meg egyik jegenye se a lelógó zöld sálját, amit úgy húzott maga után uszályként, mint mikor templomi beavatására igyekszik a koldusok királya, ahol almásláda a trón, foszlott képregény a szentkönyv, és énekkórus helyett a szél huhog bele a huzatos kéménykürtőkbe, amihez a kócolt bodzabokrok zörgetik ágaikkal a száraz ritmust. A végtelenség kinyílt. Ment arra, amerre a Járás hívta. Álmodott. Már nem számított, mit tesz, mit gondol, mit mond, vagy mit hallgat el. Csak a csönd számított. Az volt az övé.

Sosem a naptári év végén vetek számadást, hanem mindig Szent Mihály havában, a szeptemberi napéjegyenlőségkor. December 31-ét semmi sem különbözteti meg január első napjától. Viszont Mihály havában mindig véget ér valami, a beköszönő rendes ősszel érkezik az elmúlás, az álom, hogy utána a szerencséseknek ismét ébredés legyen a jussuk. Számvetek tehát. Milyen esztendőt írhattam? Kicsit vézna év volt ugyan, de nem ment a tanulságoktól. Hallgattam, figyeltem, amit elém vetített a gondviselés varázsa. Igyekeztem, hogy megmaradjak. Ha nyugodt voltam, jól csináltam. Ha öngúnnyal együtt megtartottam a cinizmusomat, megint csak jól tettem. Amikor kétségbeestem, vagy a félelem lett úrra rajtam, biztos, hogy elszúrtam valamit. Ha méltatlan helyzetbe sodródtam, röstellem, hogy akkor és ott nem sikerült elég erőt gyűjtenem, kudarcot vallottam. Kemény évet hagyok magam mögött, de semmivel sem jobbat, vagy rosszabbat az előzőektől. Most sem sikerült megvilágosodnom, ám – talán a koromnál fogva bekövetkezett – , valamit azért már megneszeltem. Másokhoz, a nagy többséghez hasonlóan úgy gondolom, élni jó. Még akkor is becsülni kell a létünket, ha a bú-felhők sehogy se akarnak eloszlani a fejünk fölül. Hinni kell és élni. Nem vagyok felvértezve a mindent elviselés képességével, de azt tudom, mert már régen megtanultam, hol a helyem és mik a korlátjaim. Így könnyebb. Ennek dacára még azért feszengek. Keresem a kibúvókat. Olykor mintha sikerülne újra pozícionálni magamat, ne legyen félreértés, nem följebb akarnék törni, csak néha elvágyom más, vadabb, ismeretlenebb csapásokra is, amelyekről aztán mindig bebizonyosodik, semmiben sem különböznek a megszokottól, mi több, oda vezetnek vissza. Mivel önmagamat megtagadni nem tudom, a csalódások ellenére legalább a körbe vevő világ melódiáira iparkodok figyelni. Látom, amit látok. A madarak szemében ott az értelem visszfénye, az utca csöndjében a mozdulatlanság komolysága, a nappalokban a színek dallamvilága, ahogy az éjjelekben az álmok titkos öröme vagy mélabúja: mind-mind a jelenvalót dicsérik, mert van egy megmagyarázhatatlan okozati és oksági viszony a világban. Érzem ezt a karikára fűzött jelenséget, a volt és a lesz egybefonódását. Rásegít erre, hogy folyton ott settenkedik mögöttem a leples igazság, amit jellegénél fogva nehéz felismerni. Ezért inkább csak érzem, ám nem mindig értem, azaz többnyire egyáltalán nem értem, mi végre ennyire esendő a nyilvánvaló igazság. Én ezt egyszerűbbnek képzelem. Az igazság ugyanis egyaránt áll menekülésből és megfelelésből, elégtételből és irgalomból, testi örömökből és lelki kínokból, bűnös gondolatokból és jótettekből, templomi áhítatból és kocsmagőzből, pusztításból és alkotásból: nehéz szétszálazni, mikor melyik az üdvösebb. Vélhetően emiatt a sors bátorítást szokott küldeni. Pofon vagy simogatás formájában, de emlékeztetőt kapok tőle, és most már nem csak szavak szintjén, hanem valóságosan is úgy cselekszem, hogy minél kisebb árnyékom maradjon utánam. Már nem ábrándozom tanyáról, hanem építem. Minden önmagától gurul elém. Megtörtént az idei esztendőben, hogy elszalasztottam lehetőségeket, de mire sopánkodhattam volna, már ott virított a küszöbön egy újabb visszautasíthatatlan ajánlat az élettől. Nem mindig volt kellemes, sőt, többnyire nehéz, már-már vállalhatatlannak tűnő kihívásokkal szembesültem, holott rendre valami főnyereményt reméltem. Aztán megoldottam, amit lehetett. Amit nem, az magától a sínre döccent. Hiába, hogy mint egy átültetett rózsabokor, úgy élem meg a huzattal, árnyékkal, sok szárazsággal és faggyal rám köszönő új helyemet: némi virágot hozok, ha nem is a legnemesebbeket. Majd ott fogok kivirulni, ahol végre megleltem hazámat: Kishomok határában meg az öbölben. Válogathatok. Ülök majd az otthonomban, a dél-alföldi vadakácok takarásában vagy a mediterrán sós szél borzolja az üstökömet, addigra egészen fehér szakállam lesz, és csak azt remélem, ahogy most, akkor sem fog fájni semmim. Miként most, akkor is tudok majd enni, inni, nevetni, szeretni, lesznek majd nagyon jó napjaim, amikor átölel a világ és aki szeret, és maradni fog bennem elég kétely is, hogy sose vonjon bűvkörébe az önhittség, a mostani embert sírba eresztő dacos nihil. Nem. Úgy gondolom, még van feladatom, akadnak terveim. Ezeknek élek, ezek éltetnek. Így, velük és általuk tekintek a jövő évre. A többi már nem tőlem függ. Lesz, ahogy eddig volt. Már ezzel sincs bajom. Legyen meg az Ő akarata.

Ahogy a dolgaim sorjáznak már csak néhány lépést kell tennem és az élet kertkapuja kitárul a szeretett tájjal. Abban a kertben lesz minden. Egyensúlyba kerül a világom. Nem lesznek pózok és nem lesznek színpadi kellékek sem. A hegyeim, azok a karsztos montenegrói szirtek föl fognak zuhanni az égbe, míg a Járás visszakerül a Pannon-tenger aljára, hogy kikiricsek nyíljanak az álomba süppedt őskori kagylók között, és édes tekintetű csillaglakó népség szánkázhasson a Lovćen havas csúcsain. Köszönnek majd a gazdagságomnak és a szegénységemnek a gazdag és szegény, vályogból épült parasztházak. Az öböl szédülésében eltompult, de kemény sziklái pedig úgy fognak meredni lefelé, a nádbugákkal szegélyezett bácskai kanális vizébe, hogy Martonosig lehet majd hallani, amikor elbődülnek. Játékos kéz lesz kikészítője a hosszú utakra szánt elemózsiámnak. És mikor elindulok, mert el akarok indulni, akkor a kanizsai Jézus szíve szobor mögött kivágott jegenyenyár fivérek régi árnyéka puha tekintettel nyúlik majd velem, utánam. Nem a kielégülést keresem majd a messzeségben, mint tettem azt hosszú időn át, hanem előttem lesz, kézbe veszem, és meg fogom inni a vastag falú üvegpohárból azt a nagyon hideg vizet, ami egy egész élet értelmét jelenti majd. A kert szegletében lépcsősor fog vinni a magasba, tisztára, mint Herceg Novi promenádja. Az utolsó lépcsőfok már az ustorkai Kovács Pista tanyájának küszöbje lesz, ahol megint cserépkorsóban hagyott, celofánba csomagot eljegyzési virágcsokor fog száradni, egy be nem teljesült esküvőé, miközben az udvaron egy csődörcsikó hosszú száron táncol a hatalmas körtefa árnyékában. Az élmény, amit élek a valóságban rég el lesz intézve. Megéltem és kiéltem, ami adatott. Nem fogom elképzelni, ami hiányzik, mert már nem akad felsőbbrendű valóság, hanem csak egy valami, de az végzetszerű, pontos és megmásíthatatlan. Megüti az alaphangot a látvány: a tanya kerítése mögött, az akácok takarásában fehér vitorlás hajó siklik a szőke búzatáblában. Valahol, a Škver tájékán egy kőház konyhájában halászhálót foltoz egy bajszos ember. Ingujja feltűrt, a háta mögötti polcon csíkos trikós haditengerész bekeretezett fekete-fehér fotója néz kifelé, a zsalugáteres ablakon, ahol egy asszony épp a száradt ruhákat szedi le a kötélről, olyan természetes mozdulatokkal, hogy fekete kendőjében táncosnak tetszik, arctalan, gesztikuláló, misztikus keleti istennőnek. De odébb már a jó Kóbász dugja orrát elő a szárított agyag virágcserepek mögül, és hűséges, diószínű kutyaszemében ott látni immáron tótágast mindazt, amivel millió kapcsolatban lehettem. Meg fogom érteni, hogy egy folyamat része vagyok, vele és minden mással együtt. Olyanok leszünk, akár egy hegedű megütött hangja, dallamtalan foszlányként lebegünk majd épp csak addig, mígnem elvész velünk a remegés. Mielőtt megcsömörlene a lélek, varázsütésre alakot teremtett ugyan a fogalomnak a teremtői akarat, ám mindez csak szeszély, hóbort volt. Ezt már tudom, megtanultam. Azt is, hogy hallgatni kell, mert az igazi bátorság mindig csöndös, már-már szemérmes, belülre rejtett. Több tartás és szilajabb szembenéző őszinteség az, ha valaki inkább néma marad, mintsem hogy ártana másoknak. Már nem akarok megmagyarázni semmit. Nincs más. Írni, festeni kell. És álmodni.

Ezek a napok! Kétségbeesetten hajszolok valamit, aminek csak érintőlegesen vagyok részese, mert több köze van a megfelelési kényszerhez, a tisztességes munkához, a jóeNberkedéshez, a normális családapai kötelességekhez, mint ehhez a túlságosan gyanús élethez, amit mostanában már csak félvállról szerettem volna nézni, mert úgy tetszik, az élhetőség iránya mégiscsak ez lenne. De nem! Helyette többet dolgozom, mint az elmúlt években valaha. Nehezebben is megy: megint egy új rendszer. Idő, beletanulás. Félelmetes. Fárasztó. Mire nem vagyok képes?... Napok óta a kezembe sem vettem a ceruzát. Az ecsetet sem. A múlt vasárnapi kis tárlatmegnyitóm olyan, mintha tavaly lett volna. Elolvadt, emlékké zsugorodott. Most szinte elképzelhetetlen, éppen emiatt riaszt már maga a kérdés is: leszek-e valaha megint annyira szabad, hogy kedvemre alkothassak? Ha netán mégsem, nehéz eldöntenem, ez a mostani állapot megéri-e? Ezen sokat töprengek. Akad bennem tűnődő kétellyel együtt bizonyos rejtett sértettség is. A reményeim, a vágyaim után kissé szabadabb légkör járt volna, ami áthatol énrajtam éppen úgy, ahogy mindenen. Nem így történt. Az élet – miként a sors – engesztelhetetlen. Van kisugárzása, van értelme. Amit csinálunk, azzal csak igazoljuk azt a veszélyes igazságot, amit megtanított velünk a múltunk. Hát most akkor szépen gyakorolom a tegnapok után rakni a mát, hogy lássam a holnapokat. Keserves dolog. Bírni kell. Nem keresek magyarázatot, ahogy a válaszokra sem vagyok már kíváncsi. Van egy padom a Városligetben. Annyi pont elég. Azon a padon szeretek ülni. Olyan, mint én. Már nem új, régi bútordarab. Hiányzik az ülőkéjéből egy léc, meg háttámlája sincs már, miként nekem sincs már meg mindenem, ami harminc évvel ezelőtt még természetes tartozékom volt. Néha fáj a térdem, időnként a könyököm is. Egykedvűen veszem, hisz a padom sem sóhajtozik az elsinkófált régi tökéletessége után. Itt egy csavar, egy lakkozott léc, hajdan piros zománcfesték. Emitt egy metszőfog, megőszült haj és néhány illúzió. A padom mindezt érti. Mélán gunnyaszt a park eldugott sarkában és rajtam kívül a társaságát csak a fölötte lógó fagyöngyök adják. Nem egy szószátyár kompánia, annyi szent. Pusztán a nyesdeklő szél zizegteti olykor őket. A pad – ahogy jómagam is – túléltünk minden ármányt, és a nyűglődő létünk révén rájöttünk: a csendes elmúlás is egyfajta kegyelem, az élet ajándéka. Óvatos kézzel szabad csak kicsomagolni. A padomnak sincs kalendáriuma. Nincs kalandja, szövevényes története. Nekem sem. Úgy bukkantam rá, elhagyatva, eldugva, hogy már az időnként arrafelé bóklászó csöveseket sem érdekelte. Nem lehet rajta rendesen ülni, feküdni meg pláne. Maradtam hát egyedüli látgatója, az árnyékot vető falombok alatt. Oda nem hallatszik sem a gyermekzsivaj, sem a kutyaugatás, arrafelé nem kocognak sportos férfiak és könnyű léptű, futócipős nőcskék, ott megszűnik a polgári léttel meg a csavargók korhelységével együtt a külvilág is, csak a lila rongyú este jár arrafelé, a kendőjében nehéz illatát maga után húzva, és gyöngéd hozzánk. A padomhoz is, meg énhozzám is.

A felhők. Érdekes teremtmények. El-elnézegetem őket. Szabálytalanul képződnek, mégis van bennük valami óramű szerűen pontos, mesterien körvonalazható, lebegjenek bár a Dél-Alföld vagy épp a montenegrói tenger fölött. Az alakjuk változékony ugyan, de Kanizsánál is pont olyan sejtelmes közönnyel úsznak, mint ezer kilométerrel odébb délen, amerre a Lovćen meredélyei karistolják az aljukat. Régen szerettem hanyatt feküdni a járási fűben, nem csinálni semmit és csak félig lehunyt szemhéjam alól sandítani fölfelé. Gazdagon terített, foltos abrosz volt az ég, és a fehéren mászkáló bárányfelhőkkel rám borult az odafenti kék rét. Szeretem az öböl fölé begyűrűző párákat is. Könnyedebbek, vizenyősebbek, bolyhosak, akár a keleti bazárokban vehető áttetsző, pillekönnyű selyemkendők. Vattaszerűn, hókán a szemközti, vagy a mögöttünk lévő hegykoszorúról ereszkednek le a tenger hátára. Nézem azt a sok kerekded, gömbölyű kontúrt. Kedvemre való formákat látok köztük: kabak lófejet, nyíló virágszirmot, kéményfüstös kontyolt tetőt, tátott szájú leopárdot, vagy éppen furcsa, hatujjú kezet, valami hatalmas, égi sámán tenyerét. Sóhajtozok fölfelé. Elkalandoznak a gondolatok. Aztán hirtelen ugyanannyi szeretettel tudom megkívánni az aludttejet is. Közönséges dunsztos üvegben árulják a tengerparti önkiszolgálóban, ami mellett a turista szezonban pékség működik. Foszló kalácsra emlékeztető, frissen sütött vekniket kínálnak. Cégtábla nélküli kis üzlet, a kemence illata bárkit bevezényel a pékségbe. A forró, puha bélű kenyér mellett pedig a számban olvad el a savanykás, hűtött aludttej: megunhatatlanul tudom enni, akármikor. Bármennyire is rugaszkodik el az elme, ha közben kordul a gyomrom – visszaránt a valóság. Emlékeztet arra, hogy nem csak nemes gondolatok űzik egymást. Nem csak gyász van, szerelem és könnyek vannak, hanem van éhomra nyelt gránátalma, melynek vörös levében ott édesedik az élet minden szépsége. Szőlőt és napon érlelt sonkát kívánok meg olykor. Még akkor is észre kell venni az efféle apróságokat, ha éppen egy megszelídült lázadót játszom, olyan valakit, aki már nem akar integetni a pompa irányába, csak jól szeretné érezni magát: ülni akarok egy asztal mellett, jó társaságban. Beszélni egy másiknak, de inkább csak meghallgatni azt, lévén magamról már pont eleget tudok, majdnem sokat is. Nincs kedvem nagy lakomákhoz. Ettem-ittam eleget. Beérem kevéssel, gyakran ugyanazzal, mert a változatosság már nem gerjeszt bennem kíváncsiságot, inkább untat, taszít. Félek tőle, épp csak annyira, hogy egyúttal le is nézzem. Gondolkozni se nagyon szeretek: ha ilyesmire vetemedek, azt se nevezném gondolkodásnak, csak egyféle belső figyelésnek. Örülök ha magamat meggyőzöm, másokat már nincs kedvem és nevetek jóízűen azokon, akik manapság is a világ megváltásában érdekeltek. Ez a világ azt nem érdemli meg. Az élet parányi mozzanatainak a kinagyítása, az egyszerűség kivetülése viszont tovább foglalkoztatja a képzeletemet. A múltkor percekig álltam a perasti temlomkapuban: le nem tudtam venni a szemem az ormótlan, több száz éves kilincs zöldülő patinájáról, a korrodálódott kovácsolt vas mohos, pikkelyezett sebhelyeiről, amik mellett több tucat generáció, százezernyi kéz koptatta fényesre a kilincs nyelvét. Az a kilincs maga testesíti meg az időtlenséget az állhatatosságot, megmutatva, hogy az emberi élet változása is egy folytonos válság: egyikből másikba tántorgunk, mert végső soron ez az értelme a létezésnek, a változások elviselése és elfogadása, hogy századszor is megfogom ugyanazt a kilincset, lenyomom és bemegyek azon az ajtón, ahol előre tudom, mi vár rám. Ez ellen nem sok mindent bírok tenni. Az emberi hatalmam véges és ha szorongat is a jövő, más egyebet nem tehetvén azt csinálom, amiben hiszek. Írok, rajzolok. Bízom benne, hogy sosem kerülök olyan helyzetbe, hogy mindezt el kell tagadnom magamtól.

Úgy áll ez a fácska, ahogy egy fának állnia kell. Ahogy egy embernek állnia kell. Majd gyűjt maga mellé társakat, és hosszú-hosszú idő után – amit mi már nem érünk meg – erdő kerekedik belőle. Látom. Abban az erdőben madarak lesznek. Szerteszét varjak fognak fészkelni a fagyöngy-bokrokkal fölstafírozott nyárfákon, az égerek koronájában fekete gólyák pihennek, hosszú lábú gémekkel, és aki majd akkor is korán ébred, mert nem bír aludni, mert a szíve fáj, minden hajnalban fülemülét hallhat, amint arany torkával belekiabál a levegőbe, szerelmesen. Az ágak hónaljában cinegék és verebek is lesznek. Tele lesz az erdő madárfüttyel. Olyan szép lesz az az erdő, amilyent csak álmában lel az ember. Az erdő közepén házikó lapul majd. Épp csak akkora, amekkorát a mesék mellé szokás rajzolni. A házikó kontya félrecsapott, tulipiros kanizsai cserepekkel kirakott, a kéménye pipál, az ablakainak a szeme nevetősen hunyorog, s naptallérok sütnek majd át a lombokon, szétszórva a mennyei dukátokat a mohazöld fűben. Annak a házikónak a kemencéje kenyeret süt majd, ropogós héjú cipócskát, pont olyan ízűt meg illatút, mint amilyet a régi könyvtár mellett sütött a pék. Nem pénzért adják majd, hanem nyomtatott céduláért. Zöldeskék kartoncetlin lesz egy egyes, vagy egy kettes, attól függően, egy vagy két kilós cipót kell hazavinnie a szatyorral elküldött kisgyereknek. A házikó ajtaján plakát lesz kirajzszögezve: Tiszai Ünnepi Játékok – hirdetik majd a Koncz Pista keze írásának szögletes betűivel, s a színházban az első sorban ülők között egy nő föl fog sikkantani, amikor a darab huszadik percében váratlanul megmozdul az addig moccanatlan szárkúp, és Makai Joci bíborvörös arccal, ordítva szétrúgja maga körül a kévéket. Nem haragszik majd senki, nevetni fog a közönség, mert vidám lesz az előadás, rólunk fog szólni a történet, arról, hogy milyen buták vagyunk, mennyire esendők. Hát majd röhécselünk magunkon. Kint meg madarak lesznek, csivitelnek majd, miközben akárha a felhők aljára lennének varrva, ölyvek fognak szitálni, olyan magasan, mint a Nagytemplom körösztje, hogy a farktollaikat sem lehet megszámolni. Éles szemükkel azért látni fognak bennünket. Mindannyiunkat. Mindent. A budzsáki léckerítéseket, az ilonai szerb postást a pöfögő motorjával, a Tari Bözse házát, a Disznópiac füvét, az összes lehúzott redőnyt a Tópart kis utcácskáiban, amiknek a végén a kanálisban mocsári teknős úszik, én engedtem szabadon, jó, hogy immáron ott lakik, hová is mehetne attól jobb helyre, hisz nincs a mindenségnek szebb csücske, mint a réti kanális menti susnyás, ahol kénszagú gőzöket ereget az iszap és kecskebékák ugrálnak fejest a vízbe. Attól nem messze, a Cigánylejárónál szegény ember tolja a biciklijét, rajta tűzifával. Még arrébb párát lehel a fürdőből kieresztett pocsolya és nádbugák bólogatnak Bánát felé, mert akkor épp északnyugati, cudar szél fog nyargalászni a városon, megnyikorgatva a bádog szélkakasokat, amik úgy serdülnek, pördülnek, ahogy a föllegek diktálják nekik. Az élet visszásságaira fittyet hányó villanykarók katonás rendben zizegtetik majd a drótjaikat, nagyot fog tülkölni a Kőrösön átpöfögő Kismuki, mert addigra a Kőrös nádasa lesz megint a város peremén, eltűnnek a padlásszobás csúnya házak, siklókígyó és dévérkeszeg lesz az úr arrafelé, a kerámiagyár kerítéséig fog érni a mocsár, lesz megint hol kotlázni a halakat, klottgatyában fürdeni, törött üvegbe lépni és piócákat gyűjteni a vértolulásos szomszéd bácsinak. Az összes dolog jobb és szebb lesz. Szét fog nyílni az ég is. Szól majd az Isten, hogy másfajta világban másfajta látást szeretne. Szemeket akar majd osztani az állatoknak, hadd lássanak többet, mást, mint mi. Hadd lássanak bennünket pőre valónkban. És majd sorakozóra gyűlnek az állatok. Nem lesz már hályog a szegény Kóbász vaksi szemén sem, szépen sorban áll majd a többi kutya között, áhítattal telve, ahogy csak az állatok tudnak türelemmel, állhatatosan várni, és rendre megkapják majd az új szemüket, érkezési sorrend szerint, igazságosan. A bagoly olyan későn fog odaérni, hogy az Isten alig bírja kiszolgálni, keresgélnie lesz muszáj a szemeket és csak nagy nehezen talál majd kettőt, jó nagyot, amit odaad a bagolynak, de addigra leereszkedik az éjszaka. Ennek dacára hazarepül a bagoly, nem akar majd ott aludni az Istennél, mert rossz neki máshol lenni, csak odahaza, az otthonában lel megnyugvást. Éjjel fog megérkezni a pihetollakkal bélelt odujába, a saját meghitt fészkére, s huhog majd örömében, hogy eztán a nagy szemeivel holdvilág híján is milyen jól lát, és fölnéz majd az égre, amiért szerencsésen hazatérhetett. Pont ebben a fácskában lesz az odva. De addigra ölnyi derekúvá vastagszik a fa. Nagyon jól fog esni annak, aki a tövében elhever. Aludhat, álmodhat kedvére a szerencsés flótás.

Amikor még megvolt Körös kanálisa, a nádtengerrel, meg a Kismukinak nevezett téglagyári kisvasút nyomvonalával, gyakran és szívesen fogtunk halat. Vízállástól függően más és más módszert alkalmaztunk. Ha a poshadó kanális vize már csak combközépig ért, és az ájult nyári nap repedtre szikkasztotta a Körös partját, előkerültek a Kistemető melletti „rosszvasasból”, a bodzabokrok tövéből „megmentett” feneketlen vödrök, lábasok és az utcabeli kölykökkel „kotláztunk” estékig. Az avatatlanok kedvéért: módszeresen letapogattuk a meder alját. Klottgatyákban, csatárláncban haladtunk. Időnként üvegbe, vasba léptünk, és mindig akadt sodort cigaretta, aminek parazsával le lehetett égetni a vádlinkra vagy a lágyékunkra tapadt piócákat. A kotlákba rekedt halak büdösek, iszapszagúak voltak. Általában a Kőlyuk mélyebb vizénél visszaengedtük őket. Nagy ritkán a hitványabb példányokat hazavittük a macskáknak. A zsákmányszerzés öröme volt a lényeg. Elejteni, megfogni. Ősi emberi virtus. Aztán meg szabadon engedni – valaminek az életet, a szabadságot visszaadni: ősi emberi gesztus, hisz nemessé tesz minden olyan cselekedet, ami az önzetlenségről, a gyengébb megsegítéséről szól. Az emberi lélek bonyolult. Időnként meghökkentő dolgokat produkál. Alkalomadtán eggyé tud válni a természettel, lélegző, megértő és jó szándékú része a Mindenségnek, hogy a következő pillanatban romboló dühvel pusztítson mindent, beleértve önmagát is. Nagy talány vagyunk. Később, ahogy csöpörödtünk már mogyoróbot, vagy bambusznád pecákkal indultunk a tisza-menti Slajchoz, a Sárga- meg a Piros Árokhoz. Apám mutatta meg, miként kell a gilisztát a horogra fűzni. Az idősebb cimboráktól a pecás trükkökkel, tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Fogtuk az apró keszegeket, napkárászokat, durbincsokat. Ezeregy módon hívják a tenyeresnél nagyobbra nem növő fajtákat. Igénytelenségüknél csak a szaporaságuk a bámulatra méltóbb. Ha tiszta vízből származnak: jól beirdalva, roston megsütve laktatóak és jóízűek, akármi a nevük. Gyerekkori akvarista szenvedélyem is az ilyen semmi kis halak révén szökkent szárba. A Körös tocsogóiban ezerszám nyüzsögtek a mutatóujjnál nem nagyobb ezüstkárászok. Marékkal mertük és dobáltuk valamennyit vissza a kanális biztonságába. Dunsztos üvegben egy tucatot hazavittem. Hónapokig elvoltak a konyharuhák kifőzésére használt ormótlan vaslábasban. Prézlivel, kenyérdarabkákkal etettem őket. Hínárt szereztem nekik. Legvégül a szomszédom megszánt és ideadta félszáz literes akváriumát. Utána hosszú évekig bíbelődtem velük. Az ezüstkárászok hálásnak tűntek, jól megfértek a puccosabb, egzotikus halfajtákkal: a neon- és vitorláshalakkal, guppikkal, meg a jóég tudja honnét származó tarka példányokkal. Mindeközben sűrűn-sűrűn elbicikliztünk a héthatárba horgászni, új helyeket fölfedezni. Megesett, hogy mögöttünk zakatolt el Horgos irányába a gőzös. Az égett szén füstje hosszan érződött az alkonyi párában. Néha a sínbusz ezüstjét verte vissza a lemenő nap fénye. Megbámultuk mindkettőt. Csodálatos látvány volt. Akárcsak a fölnőttek drága, általunk vágyott csillogó horgászfölszerelései. Teleszkópos, üvegszálas botok. Állítható orsók, krómozott tárcsákkal: megannyi technikai bravúr! És a csalik, amelyek egyenként is remekbe szabott műalkotásoknak tűntek az élénk színeikkel, az eredeti rovart utánzó műszárnyakkal, szöszmösszel. Tápok, kiegészítők! Férfias gumicsizmák! Kihúzható nyelű szák, összecsukható kemping-zsámoly, dobozba zárt horog-készlet képezték vágyaink netovábbját. Mit nem adtam volna egy terepszínű zsebes nadrágért! Az első, méretesebb fogásom egy kilós cigányponty volt. Aznap voltam tizenhárom éves. Különös születésnapi ajándéka volt a sorsnak. A bambusznyél vége patkó alakban meghajolt, megfeszült a damil, a szívem meg majd kiugrott a helyéről, míg a botot görcsbe meredve tartottam. Attól féltem, hogy elszakad a zsineg, vagy eltörik bot. Amint emeltem kifelé, a cigányponty mélybarna hátán megcsillant a napsugár. Vizet fröcskölt, fickándozott. Nevettek, lapogatták a hátamat a mellettem állók. A hal a krumplis-zsákba került. Remegtem minden ízemben, ám kisvártatva a hirtelen bennem elterülő örömöt és megelégedettséget fölváltotta egyfajta szomorúság. Ma sem értem, pedig sokat gondolkodtam rajta. Benne maradt a kezemben a hal vergődése, a zsineg végén rángó test kétségbeesett küzdelme. Most is itt van. Olykor álmomban is elő-elősejlik. Látom azt a tátogó pontyot. Szagát és a kanális fülledt levegőjét az orromban érzem, gyöngyözik a homlokomon a víz, mint éppen három és fél évtizeddel ezelőtt azon az emlékezetes nyári délutánon. És remeg, vibrál a kép, akárha annak a napnak a horizontra slingelt délibábját látnám, a kánikulában moccanatlan álló nádbugákat, meg a békalencséből szőtt, vízen lebegő rongyszőnyeget. Semmi sem változik. Megmagyarázhatatlan. Azóta nem pecáztam. *„Egyszer egy király – mikor még gyermek volt – éjszakára kinn rekedt az erdőben. Bolyongása közben egy látomása támadt. Egy kelyhet pillantott meg a világosságban, a Szent Grált az isteni kegyelem jelképét. De a király ekkor már gőgös és elhivalkodott volt, és csak a hatalom jelképét látta benne. Úgy érezte, hogy elég erős ahhoz, hogy az övé legyen. Ezért utána nyúlt a kehelynek, de az eltűnt, a tűz viszont rettenetesen összeégette a kezét. Ahogy a király megöregedett sebei úgy mélyültek, és már nem tudott szeretni és szeretetet elfogadni. Egyszer az öreg király magányosan ült a palotában, s egy bolond tévedt arra. A bolond híven önmagához nem vette észre, hogy egy király van előtte, csak egy magányos beteg embert látott. Megkérdezte őt: – Miért vagy szomorú? Mire a király azt felelte: – Szomjas vagyok és innék egy pohár vizet. A bolond átnyújtott egy pohár tiszta vizet a királynak. Akinek – amint megitta a vizet – begyógyultak sebei a kezén, és megpillantotta kezében a Szent Grált, amit egész életében keresett. – Hol találtad meg? – kérdezte a bolondtól. – Én csak azt láttam, hogy szomjas vagy és inni adtam neked – felelte a bolond. (*az Arthur király legendakör meséje) Hát, sokan ilyen királyok vagyunk az életben és itt a társkeresőn is.

Négy óra. Még a madár is alszik. Ez most a vedlés ideje. Eklízis: így is lehet mondani. Vedleni nem csak az ízeltlábúak, a hüllők vagy éppen a madarak szoktak. Vedlik az ember is. Jómagam évek óta ebben élek. Akkoriban következett be, hogy új élettervet kellett megszülnöm. Nehéz vajúdás volt. Sokáig tartott. A gondolatköreimet és a lelkem világát is át kellett rajzolnom. Az idő tájt még a méretét sem ismertem ennek a feladatnak. Ha ismerem – bizonyosan meghátrálok. De Isten sosem kíván lehetetlent. Hát vedlettem. Néztem éhomra Cseh Tamás sírját, a süket szél zúgását hallgattam, álltam az utcák decemberi, süvöltő huzatában, ott, azon a téren, ahol mindig hideg van, áradt felém a kora este fényszórós forgalma, kezemmel pedig suta mód valami rángó mozdulatot tettem, mert úgy szerettem, ahogy csak az édes halottjait szereti az ember. Egyetlenegy anyagból készült az akkori emlékeim szövete. Bele volt fűzve Kanizsa kék szála, a Járás sárgája, a folyó szagát árasztotta, és amiként a könnyek áztatták, úgy bugyolálódott bele a csönd. Régóta tudom, minek hol van a vége. Bizonyos értelemben már ma sem érvényes, ami még tegnap volt. Nem könnyű ez a felismerés. De ha sikerül, némi esély mutatkozik az újjászületésre. Szenvedés nélkül viszont az sem megy. Melyik születés vértelen? Legtöbbször a betegség segít rájönnöm, mennyivel elevenebb, hasznot hozóbb érzés a vedlés megélése. Két kézzel kell a betegségnek odaadni mindent, ahogy másoknak is két kézzel kell osztani, ami van: semmi mással nem kell törődni. Az élet elől kitérni úgysem lehet. Vissza kell venni a nagy arcból. Vissza kell venni a túlérzékenységből, azt finomabbra hangolva lehet csak értelmes célokra használni. Tervezni óvatosan szabad. Papír fecniken a jövő, a szekrényajtón a pénzügyi kimutatás, addig érdemes élni, amíg van akarás. Ha az sincs: jöhet a befejezés. Aztán hibákat kell számolni, este, lefekvés előtt elsorolni. Szembesülni a tükörképpel. Tudom, tapasztalom, percekre, órákra rá ki fog mind vetülni az álmokra, visszaköszön minden hiba, mert az elme csak álomban képes a lélekkel együtt teljes kapacitással dolgozni. Ezekben az óvatlan pillanatokban teljesedik ki a szellem, amit máskülönben aligha lehetne előcsalogatni. Hozzá nem lehetek szűkkeblű, fukar, hisz helyettem érez. Alávetem hát magam az akaratának. Élni kell. Így. Kipakolni a fölösleges kacatot. Mostanában már úgy élek, mint aki folyton utazik. Motyóm összekészítve, menetkész vagyok. Előtte gondosan eldobáltam, ami nem kellett. Egy rakás illúziótól megszabadultam. Kitettem a fölösleges érzéseket. Mindössze a szűkre szabott cinizmusomat hagytam meg, végveszély esetére. A sokat gyűjtögetett tapasztalatokból csak a legfontosabbak maradtak nálam: egy zsebben elfér útravalóként az összes. A késztetéseket, az ösztönvilág legalantasabb lomtárát kiszórtam ugyan, de amikor a megcsappant poggyászt át- meg átrázom: mindig találok közte maradékot. Nem vagyok rá büszke. Ahogy arra sem, hogy a fölösleges emlékeimet továbbra is cipelem. Megint egy vasárnap. Furcsa, eszméletlen keringés ez. Látom, ahogy sorsom dagálya ismétlődően, ciklikusan, mind fokozatosabban ellep. Ezzel sincs bajom. Már nem szaggat, nem fáj, nem érint meg vasmarkával a kétely. Egykedvűen nézek a nehezékre, ami tehertételként vár rám. Értelmemben világol, mi a dolgom és a szerint cselekszem. Ez a vedlés ideje.

2023 első napja. Vasárnap. A tengeri öbölben szétterült a béke. A falusi kicsiny kőtemplom tornyában feleselni kezdett egymással a két harang. Nincs tartalmasabb, mélyebbre ható zene a harangok szavától. Olyan, mintha egy nagyon érett, bölcs ember a fejét ingatva, torokhangon magában dünnyögné, elümmögné az életét. Ahogy kondul az idő ott fenn a tornyokban, úgy halad a létezés lassú folyamként, ciklikusan, áradva és apadva, felszínes locsogással és mély fájdalmakkal a teljes bizonyosság felé. Jó hallgatni. Azt érzem ilyenkor, hogy nem dacolok. Hogy egy kicsit – mégis – mindenkihez hozzátartozok. A januári tavasz fényében más formában mutatkozott az ortodox templomocska. Nem a szokott, behatárolt, merev módon valami furcsa hitet közvetített. A levegőt tömjén illata festette édesre. Egy bágyadt szárnyú légy mászkált a vakolatlan kőfalon, aminek íve mögött a falu régi temetője szunnyadt: vasalt, bazalt lapokkal födött sírok, szűk kripták zsúfolódtak össze egy zsebkendőnyi parcellán. Bánat nélkül megadták magukat a múltnak. Álltam a vasárnapi napsütésben. Figyeltem a harangköteleket rángató öreg, montenegrói halászokat, miközben a tengerpartot édes dallamú, szelíd hullámnyelvek paskolták. A kötelek bolyhos végét arra érdemes férfiak ragadták meg, kidagadt nyaki ütőerekkel, szuszogva rángatták, húzták a tornyokban lakozó bronz hangcsészéket, hogy a szent kolompszó egybe hívja a nyájat Szent Szpiridon tiszteletére, akinek oltára tövében most vasárnap is százával égett, fénylett az a rengeteg gyertya. Feszülő szívvel, öntudatlanul húzódtam a sárgásan izzó gyertya-katlanhoz. Arcom hevítették a kanócok hegyén táncikáló lángok százai. Örömöt és szomorúságot egyaránt éreztem. Szóltak a harangok. Engem emlegettek, rólam meséltek – nekem. Láttam magam a pálmák árnyaiban és a Járás szikesébe vájt szekérnyomban. Szegény voltam és párás kikötőkben jártam, ahol gazdag is voltam, mert minden hajnalban fölébem hajolt a tegnapom tanulsága, hogy már élhettem erdőben, hegycsúcsokat mászhattam, feküdtem hanyatt a Körös kanálisa melletti kamillás fűben, térdet hajtottam toszkán katedrálisokban és volt, hogy leborultam egy dűlőút korhadó feszületének a tövére. Vándoroltam szőlős dombok között, kék mezőkön, görnyedtem evezőlapátra és zörgött alattam leeresztett kerekű bicikli. Kapaszkodtam vitorlába, kantárszárba, hinta kötelébe, ló sörényébe, egyszer egy nagyon magas hely korlátjába is, hogy aztán sorra elengedjek mindent, zuhanhassak az Ég parancsa szerint. Akkor és ott, 2023 első vasárnapján kicsit a végtelen felé mehettem. Köszönet érte, Szent Szpiridon.

Az este Kotor sziklafalait festettem. Önkéntelenül vad, komplementer színeket használtam. Ibolyakéket tettem a narancsvöröshöz, és mivel a textúrával is a szikárságot akartam érzékeltetni, előbb az alapozó széles foltjaira, majd később az elfinomodó ecsetvonásokra spatulával kezdtem ziláltabb, nyughatatlanabb gesztusokat fölvinni. Kevés dolog hat rám akkora döbbenettel, mint az öböl bugyrát szegélyező irdatlan karszthegyek látványa. Nem tudja megszokni a szemem. A Kotor fölé magasodó hegyormok a pátosz nélküli megtestesült monumentalitást hirdetik. Meredek, égbe nyúlón cakkos, kopasz csúcsuk a tenger tükrében még hatalmasabbnak látszik. Az öböl névadó városánál különösen mély a meder: a víz tompa, sötétkék, mintha a hagyományos itáliai kékhez valaki értő kézzel fekete tust is cseppentett volna. Csak a felhőket karcoló tarajos szirtek hóka ábrázata világítja meg a víztükör sötétjét, a keskeny parti sávban pedig a kőből rakott ház- és lépcsősorok, az árnyékba dugott sikátorokkal, templomokkal együtt belesimulnak a Lovćen meg a Vrmac mészköves oldalába. Az épített dolgok és a zord táj egymásba olvadása egyáltalán nem valami szemérmes viszonyt tükröz: a girbegörbe utcák ugyanolyan önérzetesen egyediek, mint a lezárt zsalugáterek mögött, a hűvös szobákba húzódó öböl lakók. Vajmi keveset tudok az ottaniak életéről, de egy sejtelem valahogy mégis él bennem, egy kép, ami azt láttatja, hogy a csontfehérre keményített slingelt függönyökön túl a kotori férfiak régi, faragott lábú konyhaasztaloknál ülnek, újság, vagy vastag falú vizespohár van a kezük ügyében, a zöldre pácolt fa polcokon dunsztosüvegekben tavalyi meggybefőttek sorakoznak, amott egy olívaolajos flaska, fölötte pedig haditengerész fotóját látni. A huzatra kaffogó kiterített ingek, lepedők között csontos, sovány, fekete ruhás, fekete kendős nő árnya imbolyog, egy macska kuporog a küszöbre tett rongypokrócon és a Szent Trifun katedrálisának harangkondulásakor galambok raja rebben föl az okkersárga tetőkről. Ez így lehetséges, szentül hiszem. Nincs semmi mélabú vagy tragédia, de széles vidámság se a kotori kőházak között. Ez a méltóságteljes nihil zavarba hoz. A különlegességet általában könnyebb megörökíteni, az ünnepnek van arca, megfogható tartalma, értelme, szerepe és hangulata. Ám itt nincs nagyon mit megrajzolni. A hétfő szertartása után a kedd szertartása következik, és pont. Ráadásul az ottaniak éppen úgy éreznek, látnak, éppen akként lélegeznek, mozognak és tűnődnek, mint mi, a Dél-Alföldön. Csak a nyughatatlan vízfelület fölött táncikáló szél sós ízű, nem olyan sárga, tüdőt szúrón poros, mint Kishomok határában, amikor a puszta, a Járás irányából fölkerekedő légörvény barlangó bokrok tucatjait űzi a tarlón napszállatnak, öregapámék régi tanyája felé, Szalatornya irányába. Azért, mint minden ősi város, Kotor vára is őrzi a történelem szeszélyében fogant emlékeit. A szakállas pópák ma is szagos vízzel hűsitik homlokukat, mint Bizánc idejében, a kikötőben az árbocok árnya ugyanúgy megnyúlik alkonyatkor, mint a spanyol hódítók idején, évezredeken át egyformán szelídek és szilajok a hullámok, a vértől mélyebb vörös színű dalmát dingač bor is ugyanúgy loccsan az utcakőre, mint mikor még a Velencéből érkező herceg akart parancsokat osztogatni a helyieknek, és a kotoriak szeme is pont úgy szűkül minden helytelen szóra, mint négyszáz éve, mikor a fennhéjazó, gonosz ultimátumot hozó török szultán követeit miszlikbe aprították, válaszképpen. Nem, ez a város nem adja meg magát, sem az embernek, sem az időnek. Ahol a líra ilyen erővel van jelen, ott csak az Ég akarata számít.

Ha megkérdeznék, milyen színű a boldogság, alighanem kéket mondanék. Ultramarint, olyasfélét, mint a lapis lazurit, vagyis lazuritkő, csak nem ásványi formában, hanem folyékonyan képzelem. Víz. Tengernyi víz. Indigó színű, a szemhatárnál egészen sötét, bogyókék a képzeletbeli víztükör. A tekintet ahogy halad kintről befelé, a fölségestől a gyarló irányába, előbb búzavirág-, majd égszínkékké válnak a hullámok, hogy végül azúr színűvé és áttetszővé nemesüljenek, fehér hab fodrokkal szegélyezve. A boldogságnak a tenger a műve, és mindez fordítva is igaz. Az élet nem csekély munkája révén néha belegázolhatunk. Ezért nem lehet elégszer hálásnak lenni. Olyankor elmosódnak a határvonalak, boldogság és szomorúság egyként hatja át a lelket, s mivel ezekre a pillanatokra egyetlen emberi szív sem képes felkészülten válaszolni, nem marad más hátra: sírunk. Elvégre a sós könnyek is a tengert táplálják. A boldogságot vérfakadásig kiélvezni: igazi kihívás lenne, ha sikerülne, de hát nem sikerül, mert a tenger nem csak ringatni szokott, hanem a csónakot is fölborítja olykor. Ellenünk szegez bizonyos kérdéseket, s a partról bekiabálva nincs módunk azokra helyes választ adni. Lélektani szempontból mi vagyunk a tenger tagadása. Bármily keserű, ezt be kell látni. Jobb a tudattal megbékélve élni: soha, de soha nem falhatjuk föl a gyönyörűséget. Csupán kóstoló járja belőle. Be kell érnünk a kevéssel. Ám, ha a hála eléggé áthatja a mindennapoktól lottyadt, tétova, nemességbe megfáradt érzelmeinket, máris gazdagabbnak tapasztaljuk magunkat. Mások nem tudom ugyanígy vannak-e ezzel – saját magamból kiindulva én legalábbis így látom. Mostanában eleget bámultam a tengert, s végtelen volt a nyugalmam, mert láttam is. Ritka madár ez a fajta kegyelem. Nem kellett megnyergelnem semmiféle értelmi elméleteket, nem gondolkodtam képletekben, relatív dolgokon, elmaradt belőlem a pesszimista mohósággal együtt a tisztázatlan eredetű optimizmusom is. Csak a tenger volt, meg én. Semmi más. Milyen jó ezt kimondani! Nem akartam már, hogy mindenki engem szeressen, hogy ismerjenek sokan, hogy bizonyos dolgaimon elámuljanak mások, hogy erkölcsösnek lásson az is, aki ismeri léhaságomat, okosnak mondjon olyan, aki tisztában van szellemi korlátjaimmal, mert már számtalanszor leiskolázott meddő vitáink során. Nem volt többé szükségem kebelbarátra, harcos társra, de még szeretőre sem. Valahogy: okafogyottá vált mindez. Álltam az öböl partján. Fölöttem a kerek hold bújt elő valami püspöklila cafrang felhő mögül, a fénye leküzdötte a sötétséget. Istenem, milyen triviális szcéna, és mégis mennyire igaz, s miközben a partot meg-megpaskoló apró hullámok egyenletes loccsanása diktálta az éjszaka szívzörejének ritmusát, ott és akkor végre megértettem: van bizonyosság. Hát, ilyen nagy dolgok történnek, ha kettesben maradsz a tengerrel.