Orsolya, 60

Annyira hiányzott most nekem a csapatépítés, mint üveges tótnak a hanyatt esés. Nem túl régen vettem át az üzletágat, sok az új infó és ez kimerít. Még sose volt itt csapatépítés, ha nem lennék fáradt, talán még érdekelne is. De így alig bírom megjátszani, hogy érdekel. Egymás után jönnek a feladatok, mintha a napi meló kihívásai nem lennének elegek. Pedig muszáj tartani magam, az egyik kis csoportnak én vagyok ám a főnöke. A feladatok leginkább a repülés körül forognak. Eleinte csak elméletben. De a gyakorlati részre aztán végképpen nem számítottam. Szorongva ülök a kocsiban, amely kivisz minket a közeli kis reptérre. Az idegességtől alig értem a feladatot is. Mindenkinek kell egy kicsit vezetni a gépet. Hárman ülünk be kollégák a pilótával. Felszállunk. Érdekes. Azért ez más, mint a személyszállító gépek. Egyfolytában a statisztikára gondolok, hogy nem túl gyakran szoktak potyogni ezek az izék, így elég nagy az esélyem, hogy én is túlélem. Előbb a két férfi kollégám kezd. Még innen hátulról is látszik, hogy elég komolytalan az egész, szinte mindent a pilóta csinál a másik kormányon. Ez azért egy kicsit megnyugtat, így jobban szemügyre tudom venni, mibe is csöppentem. Leginkább a Trabant jut eszembe a kis Cesna-ban ülve. Mert hogy a puha fapadosokhoz van szokva a magamfajta földhözragadt. Amikor az én befejező köröm jön, előre ülök a jobb oldalra. Itt van a jobb kormány?.. Előbb a Duna fölé repülünk. Nagyon szép, lenyűgöz. Ezt sem gondoltam volna ma reggel még, hogy innen felülről nézem majd az ibolyát. Félni?.. Hm, túlságosan fáradt és üres vagyok hozzá. Inkább szorongok, hogy milyen égő lesz, ha én veszem át a kormányt. Az új dolgokat néha nehezen tanulom meg. És eljön a várva nem várt pillanat. Szól a pilóta, hogy akkor most átadja a kormányt. Megfogom, de megbénít az izgalom. Eszembe jut, amikor a bátyám, Csaba tanított kocsit vezetni. Akkor is legalább így izgultam, mint most, mert nekem nagyon gyorsnak tűnt, ahogyan a Wartburg komótosan baktatott a gávavencsellői téesz elhagyatott mezőgazdasági útjain, a búzatáblák között. A szorongásom kihatott a kormányra is, ami a kerekeket folyamatos táncra késztette, és a kocsi változó amlitúdójú hullámokat írt le. A bátyám hiába próbálta elmagyarázni, hogy hogyan kellene egyenesen menni, nem igazán ment. Végül szemléltetni próbálta: - Engedd el a kormányt! Mondom, hogy engedd el! Engedd el nyugodtan és nézd meg, hogy a kocsi tud egyenesen menni! És tényleg! Nagyon meglepődtem. Igaz, aztán jött egy kanyar, amire nem voltam felkészülve. Kiabáltam én, hogy csináljon valamit, de mondta, hogy kormányozzak. Mivel tudtam, hogy az nem az erősségem, becsuktam a szemem és felhúzva a lábaim, összezsugorodtam magzatpózba. Szerencsére az árok nem volt mély, a búzatábla puha döccenéssel megfogta a kocsit. Szóval ülök a Cesna kormánya mögött és fogalmam nincs, mit kéne tennem. Csend van. A két férfi kollégám is csendben ülnek hátul. Én most újra a Wartburg-ban érzem magam, kb. ugyanolyan talpraesett is vagyok. És hallom a bátyám tanácsát a fülemben: „Engedd el a kormányt, tud egyenesen menni!”. De mivel a pilóta itt ül, látványosan ezt most nem merem megtenni. Ezért a hüvelyk és mutatóujjaimból gyűrűt formálok és hagyom, hogy a kormány szabadon mozogjon benne ide-oda. Ő tudja. Én tuti nem. A pilóta, miután úgy gondolja, hogy már „érzem a gépet”, csendben megszólal: - Akkor most le kellene tenni a gépet. Ott a kifutópálya. És előre mutat. Illedelmesen követem a tekintetemmel az ujját, de semmi kifutópályát nem látok. - Hol?.. – kérdezem. - Ott – mutat megint a szélvédőn át. - Aha. Az irtó égő lenne, ha megint megkérdezném, mert hogy az ég világon semmit nem látok, főleg nem egy csíkot, vagy valami TV-ben látott pályához hasonlót. Csendben ülünk. A kormány az ujjaim között hol erre, hol arra mozdul. Finoman. Én hagyom. Nálam tuti jobban tudja. Hosszú időnek tűnik. Gondolom, ha gond van, a pilóta majd csinál valamit. Hiszen neki is van kormánya, igaz, nem a jobb. Ez minden, amit én az ügyhöz hozzá tudok tenni, hogy nem rángatom és nem ártok. Csend van. Hosszú időnek tűnik. Annyira izgulok, hogy igazából azt sem tudom, hol járunk. Csak arra figyelek, nehogy zavarjam a kormányt. Egy végtelennek tűnő idő után a pilóta finoman megszólal: - Akkor itt most átveszem! Na, végre! Megkönnyebbülten engedem ki a tenyerem a térdeimen. A gép zökken egy kicsit. Lehet, megszokta az önállóságot, ez a leuralás most rosszul érintheti. Ja, amúgy itt már én is látom a pályát. Így már könnyű! A pilóta leteszi a gépet. Végre kiszállhatok. Visszafele a két kollégám bevallja, hogy amikor a pilóta átvette a gépet és az szerintük ugrott egy nagyot, nekik halálfélelmük volt. Én arra nem értem rá. Aztán még jönnek további csapatépítő feladatok. Kapunk másfél oldalnyi műszaki szöveget és valakinek azt összefoglalva el kell mondania a mikrofonba. Nekiveselkedek és többször nekifutok: Mission impossible. Fiúk között nőttem fel, de ez most nem elég egy olyan szöveghez, amelyben csak a kötőszavakat értem. Feladom, és inkább elmesélem nekik Moldova György történetét, amikor a mezőgazdasági pilóta elviszi repülni András gazdát. Mindenki nevet. Meglep. Aztán végre vége. Nem igazán érdekel az egész, de legnagyobb meglepetésemre megnyertük a versenyt. Hát azért erre nem gondoltam volna! Később a főnököm nevetve meséli, hogy a pilóták között este téma voltam: még sose volt ilyen intelligens tanítványuk, aki elsőre letesz egy gépet, és csak a föld fölött 5 méterre kell átvenni tőle! Szerintem pedig ez egy okos gép volt: Tudta, hogy rám aztán nem számíthat és inkább hazament maga.

Szeretek írni. Holnap feltöltöm ide egyik novellámat. Vagy egyben, vagy részletekben. Mert vicces, de igaz.