János, 57

Kedves János! Köszönöm hogy írtál. Sajnos nekem sem a legszimpatikusabb hogy 12eves a gyereked. Örülök hogy felnőttek az enyémek és végre foglalkozhatok magammal is. Őszintén szólva ha 12eves gyerek társaságára vágyom ott az unokám. Remélem megtalálod akit keresel. Szép napot! Szóval, na puff.

Akkor éjjel, csoda történt velem..Csoda, vagy csak én hittem annak, mert felfoghatatlan volt számomra..Természetesnek kellett volna lennie, hogy az ember, csak úgy, átmenet nélkül, szerelmes lesz..Mert én az lettem..Nem tudom hogyan, nem tudom miért, de megtörtént..Nincs rá magyarázat..Azt éreztem akkor, amit már azelőtt régóta nem..Mindenem égett, őrültem vágytam rád, és nem akartam hogy reggel legyen..Éreztem, megéreztem hogy senki nem értené, te sem, és talán csak bennem vannak ezek az érzések.. Mert tudtam, hogy reggel el kell válnunk, és nekem csak az éjszaka emléke marad, és a reménytelen szerelem.. A rossz érzésem, valósággá vált...Soha nem tudtam elmondani neked, aztán meg már valahogyan késő is lett hozzá.. Mindenki ment a saját útjára, sokáig nem is hallottam rólad..Kerestelek, kutattalak, mind jobban égetett belül a vágy, hogy végre kimondhassam amit azóta is érzek.. A szerelmem, nem múlt el!!! Ha meglátlak, ha rám nevetsz, ha a hangod hallom, vagy ha csak a fotóid látom, már a parázs bennem, őrült lánggal ég.. Sehogy nem tudom feledni azt az éjszakát..Adtál valamit nekem, felébresztettél egy apatikus álomból, vissza adtad a hitem, megtaláltattad velem, hogy mit is keresek én valójában ebben az őrült világban..Egy pillanatig azt éreztem, hogy viszont szeretsz, én vagyok neked az az emlegetett nagy Ő, és ugyan úgy vágysz rám, ahogy én te rád.. Most újra láttalak, beszéltem veled, de gyáva voltam elmondani ezt neked, így hát leírom helyette.Talán most féltem, hogy te nem tudnád érezni azt amit én, nem tudnál szeretni, és más vágyaid vannak..Talán, benned nem hagyott nyomot az az éjszaka, vagy nem jelentett semmit.. Sok mindent nem tudok még, nem is értek, hogy mi történik veled, vagy velem, de egy biztos amit érzek: Az életem maradék részét, szívesen adnám oda neked, csak hogy még egyszer átélhessek veled egy olyan csodás éjszakát, mint akkor, még azon az áron is, ha utána soha nem lehetnék veled többé..!!! Mert fontos voltál akkor, fontos vagy most is, és az leszel, amíg csak élsz!! Szóval, zavarosan, kicsit kisfiúsan szégyenlősen de végre kijött belőlem..Ha érteni akarod érted, ha meg nem, akkor úgy sincs semmi értelme..

Eddig, nem csak nekem nem jött el, másnak se igazán, maximum a szerencsésebbeknek. Sokan „beérik kevesebbel", olyan kapcsolatokkal, amilyenek nekem is voltak, ami nem rossz, de nem is az igazi, és sok a probléma. De valahogy elevickélnek évek óta közösen, és akkor már maradnak is együtt. Én viszont ezt nem szeretném... Valahol még mindig bízom benne, hogy jöhet egy olyan kapcsolat, amikor tényleg azért van együtt két ember, mert együtt akar lenni, és össze is passzolnak. Nem pedig azért, mert nincs jobb, és sz*r egyedül lenni. De jó esély van rá, hogy éppen így maradok egyedül, mert naiv emberként, minden rosszat elfogadva álmodozom, valamit hajszolok, ami nem létezik, és közben pont lemaradok az életről. Lehet, hogy tényleg nincs olyan, hogy Igazi, csak találni kell valakit, akivel viszonylag jól elvagyunk, és együtt végig tudunk menni az úton. És akkor már valószínűleg nem is fog megtalálni a nagy szerelem, arról lemondhatunk. De vajon hány magányos év után jön el ez a pont? Sajnos úgy érzem, egyre közelebb van, mert már nincs időm várni...

A mai eszemmel azt mondanám: Bármilyen élethelyzetben is vagy, akkor is, ha épp minden a feje tetején áll, mikor ott kopogtat a nagybetűs Boldogság az ajtódon, felgyűrt ingujjakkal, mint aki nagy feladathoz készülődik, merj rá igent mondani! Ha a lényeg ott van köztetek, nem fogja nézni, hol tartasz, minden kerek-e az életedben. Mert az, vele lesz az.

Hozzád írom e sorokat, talán majd olvasod ha egyszer rám találsz. Még nem tudom mit hoz a sors, milyen lesz a jövőnk. De én remélem, hogy úgy tudjuk majd egymást elfogadni, ahogy a jó Isten erre a világra teremtett bennünket. Tudnod kell, én nem akarok illetve nem szeretnék egyetlen napot sem elvenni az életedből, hogy ne érezd azt hogy szeretnek és megbecsülnek. Mert az jár neked bárki legyél is, és az életeden a sors által ejtett lyukat, én szeretném befoltozni. Az hogy itt vagyunk, azt jelenti, hogy gyógyulásra váró sérülések vannak a lelkünkön, aminek a gyógyításához, a megfelelő embert keressük. Én azt szeretném, hogy te legyél az orvosom, és én majd a tiedé leszek. Hiszek benne, hogy létezel valahol. Kérlek, engedd hogy megmutathassam, mindig lehet másképp és máshogyan élni az életet. Nem zárlak majd kalitkába mint egy ritka madarat, és segítek hogy az lehess aki igazán vagy. Megdicsérlek akkor is ha reggel kócosan kelsz, és nincs kedved semmihez. Ha rossz napod lesz, én fogom majd a kezed, és megértelek. veled örülök, veled sírok ha kell, és a szívem minden melegét átadom neked. Nekem nem kell hogy különlegesnek akarj látszani, vagy szépnek, számomra úgyis az leszel. Hiszen ha veled leszek, az maga lesz minden nap a különleges, amit csak te érzel és én. A nehezebb napokat, majd együtt és nevetve vészeljük át, mert egymásban bízva minden megoldható. De ehhez az kell, hogy megtalálj, és olyannak fogadj el amilyen én is vagyok. Csodákra nem vagyok képes, a csillagokat sem tudom lehozni, ilyeneket nem is ígérhetek. Magamat tudom adni, megvédelek ha kell, melletted leszek, és erőt meríthetsz belőlem. Ha most úgy érzed túl szép az amit írtam neked, akkor ideje hogy megismerj, hogy létezik ez a fajta élet is, csak te eddig egy más fajtát éltél. Amikor elolvasva elmész tovább, remélem lesz amit tovább tudsz vinni magaddal belőle. Mert létezik ez az élet, de ezt csak veled tudom megvalósítani..

Azóta már nem alszom olyan jól. Éjjelente csak ülök sokszor, és a gondolataim messze járnak. Ott mindig megtalállak, és boldog vagyok veled. Ha néha álmodok valamit, az rólad szól, hogy egymás mellett élünk csendesen, melegségben, egyetértésben. Nem jó felébredni egyik álomból sem, mert csak a mindennapi csupasz és kegyetlen valóság marad. Irigy vagyok, mikor kézen fogva látok hasonló korú párokat sétálni: hogy vajon mikor jutok el én idáig? Mindeközben peregnek a napok, rohan az élet, gyors iramban repülnek az évek. Naponta egyre kevesebb reménnyel lépek be az oldalra ahol keresem a másik felem, de minden nap halványabb a remény. Azt érzem, mindenki valami különleges társat keres, és abba én soha nem férek bele. Hol vagy végre, mikor lépsz be az életembe? Mikor jön el, hogy este melletted fekszem le téged átölelve, és reggel onnan megyek munkába? Hiányoznak a meghitt esték, az összebújós filmnézések, a reggeli kávézás, a séták, a beszélgetések, és minden, amit az ember nem szeret egyedül csinálni. Jó volna már, ha nem kellene naponta ide benézegetni, ha boldogan törölhetném magam, mert megérkeztél az életembe.

Tudom, egy egyszerű munkástól nem várná senki, hogy ilyeneken gondolkodjon. De én megteszem, mert sok életutat láttam itt is ott is, ami hajszálra hasonló az enyémhez. Valamikor még fiatalabb korunkban, izzott a tűz, megállt az ész, és nem sokat foglalkoztunk azzal, mi lesz holnap. Gyakran estünk szerelembe, (legalábbis azt hittük hogy az éppen az) amíg nem ismertünk meg egy még jobbat. Akkor szó nélkül váltottunk. Én is, ahogy szinte mindenki. Amikor elérkezett az az idő, hogy jó lenne megállapodni, megtettük, esküdözve hogy ő az igazi, az életünk szerelme örökké. Kevés kivétellel tévedtünk. A legszebb éveink mentek el közben, a gyerekek felnőttek, mi meg beleléptünk egy olyan korba, amikor már minden nagyon nehezen megy. A megcsalás, válás, szétköltözés, elhagyás után, hetekig hónapokig évekig, nem tudtunk felállni a padlóról. Nem tudtuk megemészteni, hogy hülyét csináltak belőlünk, aztán mi, saját magunkból. Mert vártunk, belehaltunk az önsajnálatba, elfelejtettünk élni. Nyalogattuk a sebeinket, vegetáltunk, és majdnem későn de rájöttünk, hogy rettenetesen gyorsan megy az idő, tenni kell ha nem akarunk egyedül maradni. Eljutottunk idáig. Ki így, ki úgy. Regisztráltunk, nem nagy reményekkel, hátha. Most itt vagyunk, és megint csak kevés kivétellel nem megyünk semmire. Mert itt már félünk, túl sokat és túl feleslegesen szelektálunk, és mire erre rájövünk, azt vesszük észre hogy már sok ezredszer pörgetjük át az adatlapokat, és megint elrepült pár elvesztegetett év. A sokadik oldal után megfogadtam, hogy én nem így szeretném csinálni ezentúl, mert biztos hogy a túlzott magam bebiztosítása közben, elszalasztom azt, akivel az utolsó harmadot még boldogan leélhetem. Talán lesz aki érteni fogja, és elgondolkoztatja majd. Azoknak egy okosság, amit nem régen olvastam: Senki nem születik tökéletesnek, azzá csak egy másik ember mellett válhatunk.