Linda, 53

Nem akartam látni semmit. Féltem kinyitni a szemem, s közben egy bátor könnycsepp iszkolt ki a szemem sarkából forrón legördülve az arcomon. Szorítottam Őt, bújtam a hamis ölelésbe, s kerestem minden centit amit még nem érintettem, simogattam, vagy csókoltam meg. Illat te vagy a minden mit még magamba szívhatok, amit elvihetek magammal. Sose múlj el pillanat! Kérlek adj nekem még időt ebben az utolsó ölelésben. Éreztem ,hogy vége ,vége mindennek ami nekem a mindent jelentette. Mellkasán minden dobbanás gyorsan sietett........múlt....fogyott...tik... . tak.... tik... tak....Nem értem dobban, Nem engem lát, nem engem akar érezni, nem engem szeret...szomorú szív aki egy elmúlt szerelemért ver, s visszavágyik az elérhetetlen boldogságba. Bújtunk némán egymás karjában s a könnyek önként nevetve , boldogra duzzadva folytak végig a nyakamon. De még mindig nem akartam kinyitni a szemem s nem engedtelek. Tudom mi következik: a "soha többé" a "nincs vissza út" és a "reménytelen". Nem akartam Látni.........Te nézz rám!

Azon gondolkodom, hogyan tudom a lelkemmel elhitetni újra ,hogy nincs semmi baj. Az élet megy tovább. Mi siklott el mellettem észrevétlen s miért nem botlottam bele előbb. Nem figyeltem s nem vettem észre a boldogságtól hogy a "törődés " elmúlt, a " figyelek rád ,ne aggódj!" és a " kereslek, mert fontos vagy nekem" elszálltak ,mint ősszel a darvak. Elkopott betűk, s képmutató szavakat találtam helyettük. Megfagyott érintések, elkapkodott mozdulatok. Hova sietsz Szerelem ? Miért hagyod el ölelő lelkem melegét, mert másra sem vágyik csak neked legyen örökre otthona. Ne fuss el, maradj még kérlek! Kimondott ígéretek, elhalványult emlékek ,boldog pillanatok szorításában elröppent mint egy riadt kis veréb. De még mindig azon gondolkodom.....Fontos vagy nekem!!!