Kornél, 48

“Egyre többen vagyunk, akik látva, mi minden történik itt, nem harcolunk. Nem vádaskodunk, nem hibáztatunk. Nem ítélkezünk. Választunk valami mást, valami nagyszerűbbet. Egy olyan valóságot, ami működik nekünk. Amiben jól érezzük magunkat. Ami teresebb, könnyedebb és nagyszerűbb. Annak adunk időt, energiát, ami felemel. Nem akarjuk a másikat lenyomni, elnyomni, de már nem is akarjuk megmenteni. Vagyunk a szeretteinknek, és igyekszünk ezt elvárások nélkül tenni. Felvállaljuk a különbözőségünket, nagyszerűségünket. Nem akarjuk megszerelni a másikat, mert tudjuk, hogy nincs elromolva. Megengedjük a másiknak, hogy olyan legyen, amilyen. És magunknak is. A lehető legtöbbször nevetünk, akár magunkon is. A természettel egységközösségben vagyunk. Működtetjük a hálát, az elismerést. Tudjuk, hogy minden ajándék. Mindig. . . . . . /Marta Milfait/ Bár ezt nem én mondtam de rám is igaz.