Ferenc, 40

Mindnyájan keressük a tökéletes társat. De ha az ember elég sok kapcsolaton van túl, kezdi gyanítani, hogy nincs is tökéletes társ, csupán a tökéletlenségek fokozatai léteznek. Miért van ez így? Azért, mert mi sem vagyunk tökéletesek, és úgy válogatjuk meg társainkat, hogy a tökéletlenségeik kiegészítsék a mieinket. Csak ha megküzdöttünk legérdekesabb démonjainkkal – megoldhatatlan problémáinkkal, amelyek azzá tesznek, akik vagyunk – akkor találhatjuk meg életünk társát, mert akkor fogjuk csak tudni, hogy egyáltalán mit is keresünk. Ezt a tökéletlen személyt keressük, de nem az első szembejövő tökéletlent, hanem az ‘igazit’. Azt, akire szeretettel nézhetünk, miközben azt gondoljuk: ‘Pontosan ilyen problémát akarok magamnak!“ :) Az vagyok, akitől mindig az igazat kapod, nyersen, tömören, akkor is ha fáj. . . Az vagyok, aki dinamizmust, színt visz az életedbe és nehezen felejthető emlékeket őrzöl majd utánam. . . Az vagyok, akire nem tudsz haragudni, mert 1 mosolyommal leveszlek a lábadról. . . Az vagyok, aki mindig figyel Rád, akivel bármit megoszthatsz, és aki addig nyughatatlan míg nem segít rajtad, és újra mosolyogni nem lát. . . Az vagyok, aki mélyen, tiszta szívvel, önzetlenül, önmagadért fog szeretni, de aki csak akkor fogja mondani Neked, amikor ezt valóban így érzi. . . Az vagyok akit, soha nem fogsz megérteni igazán, de akit pont emiatt fogsz csodálni és végtelenül szeretni. . . Ilyen vagyok, mert én tudom, hogy egy nap sem jön vissza az életből, hogy újraélhesd. . .