Tibor, 42

Jönnél-e velem Jönnél-e velem, dombon-hegyen át, mikor lehullatják levelüket a színes őszi fák, s dühödt szelek marcangolják a büszke ágakat, hogy porba temessék a nyári álmokat. Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e akkor, mikor égi mennydörgés, vad ereje tombol, s útmutató csillagfények nem világlanak, azon a kavicsrögös úton, hol léptünk halad. Jönnél-e velem, mondd, jönnél-e kedves, ha tudnád, hogy vesztes minden olyan perced, ami felém, űz, felém, hajt, felém, vezérel, s aminek az igazában magad sem hiszel. Jönnél-e, parancs nélkül, önként, kéretlen, hogy szebbé tedd, s jobbá tedd, röpke életem, s hogy könnyebben viseljem el a magány hidegét, mely nélküled, lassan végleg felemészt. Vagy inkább maradnál, messze, tőlem távol, hol minden szerelem hűlt parázson lángol, ahol az élet is, csak ütött-kopott hangszer, melynek elszakadt húrján két szívsóhaj halt el.