András, 45

Magamról írni nekem nem nehéz. A legtöbb embernek ilyenkor kiürül az agya és közhelyekbe próbál kapaszkodni. De nem én. Már érettségi előtt azt mondta az irodalom tanárom (pedig roppant szigorú volt ám), hogy legyek újságíró. Nem lettem. Talán jobb, mert akkor most bizton munkanélküli lennék, vagy politikai menedékjogért állnék sorba nyugaton. Végül biológus lettem, mert imádtam a természetet, természettudományokat. Aztán ezerszer megbántam, mert ezzel nulla karriert tudhatok magaménak, de hát aligha csinálhattam volna másképp, ha a szívemre hallgatok. Szóval magamról mesélni könnyű. A nehéz hogy ez ne egy regény legyen, hanem férjen bele a megengedett karakter számba, hogy ne menjen el a kedve senkinek végigolvasni a sok dumát. És 42 éves vagyok, hát ez alatt sok minden megtörténik. Jobb, ha inkább mellőzőm mi minden, koncentráljunk arra, ki vagyok én most. Egy magányos ember, aki még mindig hisz abban, hogy létezni kell valahol egy társnak, akivel jobb, mint egyedül. És az a másik is úgy gondolja. Szögezzük le: nincs gyerekem, sose voltam házas. Csak kevés olyan lányt ismertem, akikkel úgy éreztem le tudnám élni az életem. Akikkel meg találkoztam és megvolt a közös jelen, hát nem lett közös jövő. Mást választottak, elsodorta őket/engem a sors. Rosszul döntöttek-e? Isten/sors keze volt velem kegyetlen? Már nem számít. Csak az, hogy egyedül maradtam. Ami fontos, hogy csodás gyerekkorom volt, szerettem a szüleim. 25 voltam mikor apám tragikus hirtelenséggel lebénult. Nem voltam képes hátat fordítani az országnak, mint kellett volna, a tudományos karrier sem alakult jól, hát hazaköltöztem az ország másik végéből. Elszaggattam néhány alantas munkahelyet, átéltem néhány munkanélküliséget, kirúgást, jobb években néhány álom megvalósítását stb… Pár éve anyám is megbetegedett rákban. Mindent megtettem, amit kellett. És most már évek óta egyedül vagyok a nagy szülői házzal mindennel. Mint egy kékszakállú herceg a sok üres szobával. Apám még él, miatta vagyok ide kötve, gondozóközpontban van, hétvégente gondozom is, hogy túlélje… Nem egyszerű, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, aki maradtam. Ragaszkodó, szeretni tudó, kreatív ember. Hogy mit jelent a szerelem? Azt hogy van valaki, aki mellett jobb, mert enyhül szorongás, frusztráció, van, aki megért, aki meghallgat, erőt ad. Na persze az a valaki legyen karcsú, mosolygós, sportos… Hát nem tudom, kevés esélyem volt, de sose szabad feladni… A közhelyes kérdésre, hogy mit szeretek, íme, a válasz: Szeretek kirándulni. Szeretek elmenekülni a természetbe, bicajjal, kocogó cipőben stb... Szeretek olvasni. Szeretek jó filmeket nézni. Szeretek természetfotókat csinálni. Szeretem a növényeket (szakmai ártalom…), szeretem a természetbe kijárkálást. Szeretek jó kaját csinálni, ha nem vagyok lusta, szeretem átérezni az életet (de nem egy wellness medencében…) Szeretem a csillagokat, a napfényt, a et. Mit nem szeretek: Társaságba járni. Pénzt költeni, vásárolni. Fociról, divatról, hülyeségekről beszélni. Udvariaskodni. Nem szeretek ünnepségekre járni, kiöltözni. Táncolni és énekelni (nem is tudok…) Mik a tulajdonságaim? Ez is olyan amit tudni akar aki ezt olvassa: Soroljuk talán először a jókat. Kedves, ragaszkodó, érzékeny. Képes vagyok belátni hibáim. És bocsánatot is tudok kérni. Okos, módfelett intelligens vagyok, szóval, ha valakinek nem elég a telefonja hagyatkozzon rám. Imádom a természetet és értem is. Nem tudom mekkora előny ez, de azok a lányok, akiket szerettem, és valaha tán ők is szerettek, ezt mind igen nagyra értékelték. Valóságos két lábon járó National Geographic vagyok. Ha nem lennél figyelmes beszélgetőpartner ilyesmihez felejts el. Igényes vagyok elég sok mindenben, tán túlontúl válogatós is… Kimondottan sportos vagyok. Gyakran rám tör az érzés, hogy kifussak a világból és felhúzom a kocogó cipőt. Hatalmas túrázó, hegyjáró (mászó?) emberke vagyok. Szeretek utazni is. Fogalmam sincs mit várnak a nők egy 42 éves pasitól, de szívem mélyén még mindig nagy gyerek vagyok, irdatlan fantáziával, játékossággal. Azért ha kell férfi vagyok, bátor, komoly. Nem nagyon tudok hazudni. Van humorom is, bár meglehetősen fekete. Ne feledkezzünk meg az árnyoldalról sem: Makacs vagyok, mint egy öszvér. Néha modortalannak és vaskalaposnak illetnek, bevallom joggal. Rettentő feledékeny vagyok, és mégse használok naptárt. Lehet, hogy a szülinapod elfelejtem, de a kedvenc színed sose. Nehezen nyílok meg, nem vagyok túl társasági ember. És nehezen alkalmazkodok, ha valaki nem a stílusom. Eszméletlen öntörvényű alak vagyok ám! De úgy tudok szeretni ahogy kevesen.