Peti, 57

Egyszer gyerekkoromban kaptam egy földgömböt a szüleimtől. Az a földgömb aztán kisvártatva állandóan Ausztrália felé volt állítva, és felfedezésük után áhítattal hallgattam a Magyar Rádió Ausztráliába sugárzott magyar nyelvű rövidhullámú műsorait is, mert a hatalmas távolság egzotikussá tette ezt az elérhetetlen földrészt a számomra. Akkor volt bennem egy olyan érzés, hogy jó lenne kozmopolitának lenni. Egy kicsit élni Ausztráliában, egy pár évet az Egyesült Államokban is, de máig izgat, hogy milyen lehet élni Angliában vagy Olaszországban. Érdekes történelmi egybeesésnek tartom, hogy miközben szüleink még álmodni sem mertek volna ilyesmiről a létező szocializmusban, nekünk, a hatvanas-hetvenes években született generációnak mégis megadatott, hogy a felnőttkorunk hajnalától szabadon elhagyhassuk Magyarországot, 2004-től már az Európai Unió polgáraként is, 2007-től pedig a schengeni határok lebontásával, határok nélkül is. Noha emlékszem, erős volt bennem is a vágy, amikor a bátor magyarok elindultak nyugatra, köztük Angliába a 2008-2009-es pénzügyi-gazdasági válság nyomán, hogy én is menjek, végül mégis gyávának bizonyultam végre életemben először kozmopolitának lenni. Arra fogtam, hogy nem akarom itt hagyni az idős édesanyámat, a nem kozmopolita szerelmemet, meg kéne rendesen tanulni angolul, nincs pénzem újrakezdeni az életet egy idegen országban, stb. Kifogás az mindig volt. Aztán előbb elhunyt az édesanyám, majd a szerelmem, a kislányom pedig felnőtt időközben. Én pedig rájöttem, hogy most újra ugyanott vagyok, mint felnőtt korom hajnalán: egyedül vagyok, nem függök senkitől, és bárhol tudok új életet kezdeni. Ez a felismerés egészen pontosan akkor született meg bennem, amikor egy másik ismerkedős oldalon leveleztem egy Marika nevű, tőlem idősebb hölggyel. Marika elmondta, hogy van egy győri és egy debreceni pasi is, aki érdeklődik iránta, ő pedig nyugdíjas, bármikor el tud menni hozzájuk, vagy fogadhatja őket. Ekkor ugrott be, hogy nekem nem kell ehhez a nyugdíjra várnom! A munkámmal már most sem vagyok helyhez kötve. Van egy kis tanyám Cegléd mellett, meg egy budapesti lakásom, de egyáltalán nem kell kötnöm magam ehhez a régióhoz. Ha veszek egy országbérletet, bárhová el tudok menni az országban, megszűnnek a távolságok. Ha csak országon belül is, de tudok mégis “kozmopolita” lenni. Hmmm… Úgy tűnik, valami bizsergés még mindig él bennem ebből a vágyból. 😉 Ha Ausztrália nem is, de az országban bármelyik település szóba jöhet, ha újra kell kezdeni az életemet. Éltem már a fővárosban 40 évet a csilingelő villamosok közepette, aztán 15 évet egy csodálatos erdei tanyán, ahol minden ma szükséges komfortom megvan, mégis élvezem, hogy a legközelebbi település, infrastruktúra, buszmegálló legalább 5 kilométerre van tőlem. S most pedig jöhet valami más az életemben. Az elmúlt hónapokban, a párom tavaly őszi halálát követően szép lassan, de biztosan végigszőttem egy tervet, melyet mára el is kezdtem megvalósítani. Kiadom a budapesti lakásomat, nagyrészt úgyis üresen áll a három szobás ingatlan, nekem meg mi tagadás, jól jönne a pénz. De nem fogok csak a tanyámon lakni, hanem vármegye bérletről országbérletre váltok, és hetente két napon elkezdem járni az országot. Új élményekre, felfedezésre vágyom. 347 város van Magyarországon, igyekszem minél többet felkeresni közülük. Közben tudok dolgozni a vonatokon, távolsági buszokon, közösségi terekben, el tudok menni bárhová. Sok helyen, köztük sok vonaton is tudom tölteni a laptopomat, s vettem egy külön mobilinternet kártyát is a barangolásokhoz. És most tényleg újra úgy érzem magam, mint 20 évesen: senkinek nem tartozom elszámolással, csak saját magamnak. Mikor kezdjek el másképp élni, mint eddig, ha nem pont most? Mindezt nem csak azért írtam le, hogy jobban megismerj engem. Hanem úgy gondolom, én is lehetek az a bizonyos Marika a Te életedben. Aki felnyitja a szemed, hogy Te sem vagy helyhez kötve. Noha a munkád, családod, ingatlanod szolgálhat kötelékkel, de bőven lehetsz ennél mobilisabb akkor is. Gyakran hallom, hogy a nyugati társadalmakhoz képest nem vagyunk elég mobilisak. Szerintem meg előtted is ott a lehetőség, hogy változtass ezen. Feljöttél a társkereső oldalra, mert egyedül élsz? Hát mi tart vissza attól, hogy távolabbi régiókból is ismerkedj? A munkád miatt nem tudsz utazni? Akkor ott a hétvége! Egy héten két napon Te is biztosan ki tudsz mozdulni otthonról! Félsz a költséges utaktól? Egy országbérlettel ingyen utazhatsz az egész országban, két havibérlet áráért! Félsz elhagyni a megszokott környezetedet? Ezt megértem. De ha egy távolabbi településről talál Rád a szerelem, idővel tudsz munkahelyet váltani, és tudsz ott lakni, ahová az új párkapcsolatod köt majd. Vagy lehet az is, hogy Te maradsz helyben, és a leendő partnered vált környezetet ugyanígy. Eleinte meg lehet kezdeni hétvégeken a kapcsolatot egyikőtöknél-másikótoknál, vagy akár felváltva. De még azt is lehet, hogy egy harmadik helyen költöztök majd össze. Akár egy olyan helyen, ahová mindketten vágytok, de egyikőtök sem élt még ott. A jelenlegi lakásotokat pedig ki tudjátok adni, akár bútorozottan is. Mobilisabb tudsz lenni, ha most albérletben élsz. Közben ugyanúgy lehet tartani a családoddal a kapcsolatot. Még az is lehet, hogy most sem találkoztok túl sűrűn, hiába vagy közel a szeretteidhez. Vagy lehet, hogy most sem vagy közel hozzájuk. Szóval ezernyi élethelyzet lehet. Csak egy biztos: a szerelemben nincsenek távolságok. És ha Ámor nyila megtalál, akkor bizony menni kell! 🥰 Ebben kívántam segíteni Neked ezzel a naplóbejegyzéssel. Légy nyitottabb, ha a szíved hevesebben kezd dobogni valakiért, és ne a kifogásokat keresd, hanem a megoldásokat, hogy minél többet együtt lehessetek! És ha ez megvalósul, akkor érezzétek jól magatokat együtt, bárhol is vagytok az országban! Mert a szerelemben tényleg nincsenek távolságok! 😘

Az első bejegyzésemben hadd elmélkedjek arról, hogy a gyermeki éveimhez, tehát a 70-es, 80-as évekhez képest, amelyekben szocializálódtam, drámai módon átalakult az emberek társas viszonya. Mármint a párkapcsolatokban. Nem vonatkozik mindenkire, amit írok, de mégis határozott előretörést érzek a szingli életmód népszerűségében. Gyerekkoromban csak azok a nagymamák éltek egyedül, akiknek meghalt a férjük. Természetes volt, hogy egyedül tartják fenn a háztartást, főznek magukra, kertes háznál rendben tartják a virágokat, esetleg zöldségeket is. Emellett igazi hétköznapi hősök voltak: a dolgaik közepette tésztát gyúrtak, rétest sütöttek, nagytakarítást végeztek, vigyáztak az unokákra, s ha kellett, még játszani is volt idejük velük. De abban az időben ritka volt az egyedül élő ember, talán azt sejtette az ember, hogy ott lehet valamilyen probléma azzal, akinek nem jut pár. Teljesen szokványos elvárás volt, hogy aki felnő, annak lesz partnere, ezen nem is kellett gondolkodni. Aztán a rendszerváltással eltört valami. Hogy mi, azt nem tudjuk, pedig ezt kutatták már, de nincs rá igazán válasz. Nekem rengeteg nőismerősöm él egyedül, és mégis elégedetten. Túl sokan vannak. Pasikból viszont alig akad ilyen az én környezetemben. És én elkezdtem beszélgetni ezekkel a hölgyekkel, hogy miért vannak egyedül, miért nem lenne jobb nekik egy pasival élni? Mindenki mást mondott, így a pontos kifogások nem is számítanak. Csak az számít, hogy vannak kifogások. Úgy általában. Ezek a nők az elmúlt évtizedekben megtanultak egyedül élni és érvényesülni. Nem sikerült pontosan kiderítenem, hogy mi a bajuk a férfiakkal, de nem vágynak rájuk. Nem kellenek az apró meglepetések, az ölelések, a másik segítsége, a feladatmegosztás, az izgalom, ahogy a másikat hazavárják, s ebben az életkorban már sok esetben nem kell a szex sem. Nem akarnak beszélgetni a férfiakkal, megosztani velük az örömüket-bánatukat, vagy csak a gondolataikat. Eltűnt az a típus amit gyerekkoromban megszoktam: az összetartozó nő és férfi, ahogy azt a természet kitalálta. Hogy miért nincs ma sokaknak párjuk? Ez bonyolult - vágjuk rá rögtön. Mert mást akarnak a férfiak és mást akarnak a nők. Pedig ez mindig így volt, nem? A nő a férfire vágyik, a férfi pedig nőre. Vagyis másra. Mégsem ezt látom ma. Vajon csak mellettem ment el a világ?