Egy adatlapon olvastam, nem itt: a társkeresés olyan, mint egy hajóra várni a repülőtéren, buszjeggyel. Na, én is pont így érzem…

Néha igen, néha nem. Engem megtaláltak rendes férfiak de eddig nem egy olyan sem akivel a jövőt el tudtam volna képzelni. Egyrészt mert vannak elvárásaim. Kb. azt szeretném megtalálni valakiben, amit én is tudok adni. Kultura, bizonyos intelligencia és morális szint, a mozgás szeretete. Másrészt mert néha valami miatt, amit nem mindig tudok megfogalmazni, nincs kémia. Vagy számomra fülsértő a hangja. Vagy szószátyár, vagy szájszaga van. Hülyeségnek hangzik de így van. Tudom hogy saját magam alatt vágom a fát de inkább egyedül maradok, mint bizonyos kompromisszumokra kényszerüljek. Szóval: néha arra gondolok, hogy az életben nem fogok párt találni. Csendes beletörődéssel mondom magamnak és furcsa, de nem érzek sem fájdalmat, sem kétségbeesést. Kicsit olyan, mint amikor a földre esett leveleket bámuljuk ősszel és az elmúlás jut eszünkbe.

Nem éreztem. Reálisan nézve csekély rá az esély, de nem reménytelen. És az esélyeinket saját magunk is jelentősen csökkentjük a támasztott feltételekkel, ami szerintem rendben is van, nálam a belső tulajdonság elvárás lista egyre bővül, ahogy az évek telnek és minél jobban körvonalazódik bennem, hogy kit is keresek… 😊

Egyre inkább úgy érzem.

Sziasztok. Most jutottam el arra a szintre, hogy azt mondjam, igen, reménytelennek tűnik. Jó ideje vagyok itt, de szinte semmi komoly. Úgy látom azok a Ffiak akik hozzám valók lennének eltűntek, kihaltak. Persze vannak akiknek kellenék, azok nekem nem, és fordítva is így van. Aztán van a 30-as, 40-es korosztály..... nem tudok mit kezdeni velük!!!! Az egészséges értékek számomra fontosak.

@Péter: Már ne is haragudj Péte!- de Emese nem vádaskodott csupán tényeket közölt. Az őszinteség a járható út szerintem is. / ne ess túlzásokba kérlek?!/