Én szakítás után csak a feldolgozásra, regenerálódásra tudok koncentrálni (bárki döntött is a szakítás mellett). Ilyenkor csak olyasmit tudok megtenni, ami könnyedén jön tőlem. Amíg egy kicsit fel nem tudom dolgozni a történteken, meg nem értem a miérteket, addig egy kicsit zárkózottabb vagyok ösztönösen, hiszen nincsen többre erőm. Ha nincsen erőm társasági életet élni, akkor úgy ezem, vagy átezem a programjaimat, - ha lehetséges - hogy egy későbbi időpontban térjünk vissza a betervezett dolgokhoz. Ilyenkor többet pihenek, többet alszom, mert ez esik jól és általában elnézőbb vagyok magammal és semmit sem erőltetek önmagamra, csak lazán és könnyedén menő dolgokat teszek meg, épp amihez kedvem van. Lehet, hogy egy hosszú levélben kiírom magamból panaszlevélként a sérelmeimet (annak, akinek nem tudtam elmondani és már nem is szeretném, ami a szívemet nyomja). Ezt a levelet soha nem küldöm el, csak széttépem, vagy elégetem. Hisz csak annyi szerepe van, hogy kiírjam magamból, ami fáj, ami rosszul esik, amit sérelmezek. Az is lehet, hogy dühös vagyok, akkor "kitombolom" magamból (fát hasogatok a későbbi bográcsozáshoz, a juharhajtásokat lecsapkodom bozótvágóval, nagy dühösen kertet ások, kertet kapálok, megmetszem a sövénynövényeket ... egy nőismerősöm jól "elveri" a boxzsákot:) Később, amikor lelkileg egy kicsit lehiggadtam, kicsit megnyugodtam, akkor jól esik valami ház körüli szépítgetés (átvariálom a kert egy részét, szines növényeket szerzek be, vagy ültetek, veszek egy szép szines pólót,...), vagy új szines szobanövényt veszek, vidám asztalterítőt varrok. Ilyenkor általában csinosabban is öltözködöm, ha látna a kedves, akkor szembesülnie kellene vele, hogy mit is veszített :) Az hogy nem lát, lényegtelen, a lelkemnek elég ilyenkor a hitegetés is (egy darabig!) :) Általában megtanulok nélküle élni, elfoglalni magam bármivel, amivel tudom, újra berendezni az életemet egy "nélküle is szép lehet még az élet" filozófia szerint. Ami azt is jelenti, hogy mindent megteszek azért hogy ne a veszteségre koncentráljak, hanem arra, hogy én egymagamban is teljes ember vagyok, tehát úgy dukál, hogy teljes életet éljek :) Újra emlékeztetem magamat, hogy szeretem magam és tartozom magamnak annyi öntisztelettel, önszeretettel, hogy tovább kell élnem nélküle, hisz bármit tartogathat még a jövő a számomra (ami miatt a szakításnak be kellett következnie).

Ami fontos, meg kell érteni, már nem számítunk, más számít, akár finoman, akár durván dobtak el bennünket, vagy mi tettük ezt mással, most a legnagyobb ellenfél nem az aki ebben érintett, hanem mi magunk, mert keményen szembe kell nézni azzal a személyiséggel, aki a testünkben lakik! Naná hogy mindenki egy nagyszerű társat, aki jól mutat az oldalán, a kocsiban, az ebédlőasztalnál, a baráti körben, a moziban, az mindenben, reggel, este, mindig, mindenhol! Ezt megspékelve, legyen felruházva minden nagyszerű emberi tulajdonsággal, tudja mikor legyen csendben, tudja mikor viccelődjön, legyen művelt, olyan szókinccsel rendelkezzen hogy, büszkék lehessünk rá, olyan tudástárral rendelkezzen mindenről, hogy a Google hozzá forduljon segítségért ha valamiben megakad... Aztán gondolkodjunk el! Vajon mi ilyenek vagyunk??? Megfelelünk ennek az álomképnek? Tudnánk ezt egyáltalán értékelni? Regisztrálunk gyorsan pár oldalra, hiszen most aztán mindent lehet! Egyedül vagyunk, azt tehetünk, amit csak akarunk, partner meg majd lesz, hiszen amennyi társkereső oldal és egyén van, pont nekem ne lenne sikerem, hiszen mindenhol, mindenki rám vár...Persze persze... Összetörsz. Tested akaratod ellenére védekezik, hogy ne tudjanak most bántani! Lelked a szíved sajnálja, mert darabokban, értéktelenül hever a személyiséged és csak a rengeteg kérdés, a miért lebeg előtted. Gondolkodj el rajt! Biztos hogy mindig két ember kell a szakításhoz eljutó úthoz! Hibáztatni a másikat lehet, csak nem fogsz vele előrébb jutni, megnyugodni, barát társat találni ennek felismerésével sem. Fel kell mérni a miérteket! El kell határozni, ezekből a hibákból tanulok, többé nem követem el, mert itt a példa, nem csak mást bántok vele, hanem végül is magamat! Mikor jön a leggyengébb pillanat, akkor leér az arcod a mocsokba, elterülsz és kínlódva lélegzed be a port és fújod ki azt magadból! Ennél lejjebb nincs! Kiszolgáltatott, megalázott, megleckéztetett, félre vezetett, átvert, rászedett, összetört embernek érzed magad, akin mindenki nevet, örülnek hogy így jártál, kibeszélnek, sajnálnak, megvetnek, stb. Nem beszélsz. Senkire nem nézel. Nem viccelődsz. Legszívesebben elbújnál valahová és összekuporodva magadat sajnálva hívnád fel az emberek figyelmét, segítség! Végem van! Nem teszed. Mert az összetört szíved egy darabja hordozza a méltóságod, a másik az erőd, a harmadik a becsületed, a negyedik az életösztönöd, az ötödik a csak azért is megmutatom énedet, a századik pedig a tiszta, szeplőtlen gondolatat a jóra! Sírsz, ordítasz ahol senki nem hallja, szétrugdosod a boxzsákot az edzőteremben, már potyog a vakolat, ő is sír, mert látja rajtad, még nem érted, nem az számít mekkorát ütsz, vagy rúgsz! Ebben az esetben nem! Az számít, hogy bírsz felállni az ütések, rúgások szűnni nem akaró zápora alól! Mert hidd el, bármi olyat tettél ami ép eszű emberi lényként még megbocsájtható, ettől nem vagy rossz ember, csak azt tetted, amiről meg voltál győződve hogy jól teszed és kiderült hogy nem! Ha más tette ezt veled, akkor pedig vagy megbocsájtod neki, vagy felépíted magad újból, de őt kizárva már ebből! Köszönd meg amit mellette és tőle kaptál és soha ne feledd a boldog perceket és emlékeket! A rossz pedig majd emésztődik, de ahhoz idő kell! Hogy mennyi? Kinek mennyi. Amíg nem jutsz el arra a szintre hogy szereted magad, nem az egódat, hanem azt aki vagy, addig senki nem fog veled szóba állni, tehetsz fel bármilyen fényképet, írhatsz bármit, olyan mint ha egy hatalmas patkómágnessel forognál és minden párnak valót taszítanál vele! Ami mindenképp segít ebben a helyzetben: Rájössz, kik azok akikre számíthatsz, mert bajban ismerszik meg a barát! Olyanokkal fogsz beszélgetni, akikről nem is gondolnád, olyan tanácsokkal segítenek, melyekkel szembe fogsz menni, mert azt gondolod, te majd bebizonyítod hogy...Én is megpróbáltam és nem volt elég bajom, még szedtem a tarsolyomba pluszat. De ez mind mind tanít! Igen, lesznek akikben bíztál és elárulnak! Ennek is csak örülni kell, mert tisztában leszel az új helyzeteddel. Amit tilos tenni? Hazudni magadnak. Hogy már kész vagyok! Eljátszani ezt! Megtéveszteni mást ezzel! Félni az ismeretlentől! Sokkal jobb bevallani magadnak hogy nem vagyok akkora szám ám, mert ha ez így volna, bizony nem keresgélnék itt évek óta, hónapok óta...Legyél tisztában azzal, hogy hány kilós vagy, akkor nem ér meglepetés! Ne kergess álomképeket, illúziókat! Ha eljutsz odáig, mindig csak egy emberrel törődj, mert ez nagyon fontos! Hogy tudnál magadra és rá figyelni, ha közben mások is vannak mellette? Itt most nem a macsó csávókról és a forróvérű csajokról van szó, mert ők nem lelkiznek a fórumon, jönnek, látnak, győznek! Egykoron, mi is ilyenek voltunk, csak ez ebben az élethelyzetben r.hadtul nem számít! Ne akard megérteni az ellenkező nem gondolkodási módját!!! Mert, lehetetlen, neked az furcsa és érthetetlen, nekik meg a tiéd. Ez Magyarország legszimpatikusabb társkereső oldala!

Szerintem hagyni kell időt hogy lecsengjenek a dolgok. Lehet beszélgetni barátkozni, van akinek jól is esik ha meg hallgatják a poblémáit, de nem biztos hogy egy társkereső erre a megfelelő hely. Nem tartom jó ötletnek az egyből regisztrálást.