Na az önbizalomhiány az nálam az egyik legfőbb oka, hogy nem találok társat. De nálam ennél sokkal többről van szó.. Szerintem már jó pár fórumban leírtam (nagyon elnagyzolva) hogy mitől vagyok ilyen. Igen, betegség miatt... 17 éve. Igaz mindig is visszahúzódó voltam, de mindig tudtam, hol a helyem, alkalmazkodni helyzetekhez, szituációkhoz, emberekhez. Régen még nem jelentett ez gondot. Ahhoz képest, hogy 18 évesen fénykoromat éltem (első barátnő, haverok, bulik, Fanta, jól sikerült érettségi, felvettek a főiskolára, akkor kezdtük a dédimtől örökölt házat felújítani - alapot ásni, lábazat, betonozás, vakolás, bontás, minden. Akkor még nagyon bírtam és nagyon toppon voltam. 20 évesen minden a feje tetejére állt. Mondhatni akkor kisiklott az irányítás a kezem alól... De ezt most nem fejtem ki. Viszont arra, hogy milyen szinten szégyenlős vagyok, egy példát szeretnék felhozni: Voltunk Szegeden az egyik klinikán, mikor beléptünk, a nagy tömeg közepette ott feküdt egy (számomra nagyon szimpatikus) lány, láthatóan nagyon súlyos problémákkal. Csont soványra le volt fogyva, katéter lógott ki belőle és töb b helyen be volt fáslizva az iszonyatosan elvékonyodott kis karja, még felülni is alig tudott. Én akkor már napok óta nem aludtam (én is nagyon súlyos állapotban voltam), de akkor csak azon járt a fejem, hogy is tudnám megtudni legalább a nevét. Vagy az e-mail címét, vagy hogy én leírjam az enyémet és odaadjam neki. Egy idősebb úrral volt (gondolom, az édesapjával) és többször is lett volna rá lehetőségem hogy oda menjek Hozzá, egy cetlivel vagy bármivel megadni a nevem vagy valamilyen elérhetőségem. De egyszerűen nem volt hozzá bátorságom. Pedig egy nagyon legyengült és beteg lányt képzeljetek el... Mikor beléptem oda az aulába, egymásra néztünk, de én rögtön el is fordítottam a fejem, annyira zavarba lettem. Abban a tekintetben pedig minden benne volt. A félelem, a kétségbeesettség és éreztem, hogy szimpatikus vagyok neki. Mégsem mertem közeledni. Még egy ilyen súlyosan beteg lánnyal sem. Akkor egy egészségesről nem is beszélve... De ez nem pusztán önbizalomhiány, ez annál sokkal több nálam. Egyszerűen képtelen vagyok élőben kezdeményezni. Korábban egy másik fórumban leírtam egy másik, régebbi próbálkozásomat amikor egy levelet nyújtottam át egy kocsmában a felszolgáló lánynak. És azonnal el is viharzottam. De ezt még egyszer nem akarom leírni. Alkoholt nem ihatok, de nekem még az sem segített régebben sem, hogy kezdeményezzek élőben. Számomra az élőben ismerkedés nem hogy döcögősen, de abszolút, egyáltalán nem megy!!!!! 0 szinten vagy még annyira sem... Itt meg hiába próbálkozok, nem írnak vissza. Vagy ha igen, elutasító választ kapok, de még annak is örülök, mert legalább annyival megtisztel, hogy válaszol nekem! És ezt nagyon becsülöm, mert neten ez egyáltalán nem jellemző....

Illetve, ha valaki egy ideje tudja magáról, hogy hol helyezkedik el azon a sokat emlegetett skálán és pont a realitás tudatában (és az elszállt igényeknek köszönhetően) nem fog lépni hasztalanul, mert tudja, hol a helye. :)