@Gábor Első körben az embernek saját magával kell tisztában lennie. Utána megtanulni az emberi kapcsolatokat a helyén kezelni. 😊Ahogy megtanuljuk a szüleinket szeretni és tisztelni ( mégis hányszor olvassuk, kitagadta gyermekét pl.egy új pár miatt). Ahogy imádjuk és felneveljük a gyermekünk/ gyermekeinket(később talán az ajtót se nyitja ránk). Ahogy fiatalon szerelmesek leszünk és gondoljuk és dolgozunk rajta, hogy életünk végéig tart majd( de közbeszólhat bármi ami ezt eltöri). Ahogy a munkahelyi konfliktusokat is megkell tanulni kezelni, mégis hányan szenvednek emiatt. Ahogy egy jó baráti kapcsolat ment tönkre bármely okból. Ezek nem az életemből való példák, de jól tükrözi az emberi kapcsolatokat . Az életemben bármilyen nagy változás volt, először magamba fordultam rendet raktam mind a szívemben és mind a gondolataimban, céljaimban. Ez volt , hogy 1, 2 , vagy akár 3 évet is igénybe vett. De nem hárítottam 😊 Pontosan ezért nem értem ,ha olvasok egy egy regisztrációt: váló félben , házas de külön él. Zárja le , rendezze sorait, aztán nézelődjön.

Kedves Gábor! Teljesen igazad van, hogy ez egy folyamat, senkinek nem könnyű. A gyerekeknek sem, még ha felnőttek is, és egyetlen szóval sem mondták a szüleiknek, hogy ezt gondolják át. Nem is akarok az útjukba állni, nem is állok a kapcsolattartásban. Nem is lenne helyes dolog. Igaz a családi események nagyon jól működnek a férjem nélkül is. Igen magamban próbálok rendet tenni, már nem keresem az okokat. Őt sem hibáztatom, hacsak nem annyiban, miért nem előbb. Nem könnyű új életet kezdeni 54 évesen egy nőnek/ férfinak. De új szokásokat alakítottunk ki a fiaimmal és feleségeikkel, amitől mi még egy család vagyunk. Várom az első unokám születését. Szóval az élet megy tovább, és ez így helyes. Amikor azt gondolnám hogy na ez az az út amin szépen lassan végig kell menni, akkor jön egy telefon / ma, elég friss az élmény/. Adjam be a válópert én mert az új barátnőjét zavarja, hogy még nem váltunk el és lehetőleg akkorra időzítsek, amikor úgy is jönne megnézni az első unokáját. Az egy kicsit/ enyhén szólva/ visszavet. Nem a barátnő megléte, hanem , hogy én intézzem el hogy ne zavarjam és hogy ezt egy ilyen nagyszerű eseménnyel, mint egy kisbaba születése kössem össze. Nagyon jól írod, hogy selejtnek érzem magam ebben a pillanatban /is/. De nem hagyom magam, ez az én életem, és csak ez az egy van! Amiért leírtam a történetemet / nem szokásom sajnáltatni magam/ az csak a téma miatt volt, hogy nem könnyű egy soha lezáratlan, lezárhatatlan kapcsolattal a hátunk mögött az esélyeket latolgatni. Talán semmi esély nincs, de ha még is akkor.... Különben nem keresnénk ismeretlen emberek társaságát. Akár csak így hogy megosztjuk a gondolatainkat. És várod hogy esetleg tényleg tisztalapot nyithass. De ezt csak akkor tudod meg hogy képes vagy rá amikor már ott van előtted az esély. Lehet, hogy akkor jössz csak rá hogy még nem.

Kedves Kati! Ezzel a hozzászólással burkoltan tanácsadás került azon ember elé, aki ezen átmegy! Szembesülni azzal, hogy akivel együtt éltél, már nem a te oldaladon fog mutatkozni, egyszerűen megérthető, még ha a kérdések zakatolnak is a fejben, miért? A közös gyerek a Te és a volt párod gyereke. Ő is fájóan szemléli a kialakult helyzetet. Választanai kell, kivel és hol szeretné tovább folytatni az életét, amire az a válasz, hogy veletek és maradjunk itt. Az első dolog ami a földre teperi ilyenkor az embert, hogy látja szenvedni a saját gyerekét az ő és volt párja hibájából, mert képtelenek voltak egy kapcsolatot fenntartani, normális módon megélni és ápolni. Megbuknak mint anya, apa, szülő, férj, feleség. Ez hatással van az önérzetre, általában nem építő jelleggel... Minden rutin, egyszerű dolog átalakul. Magára marad az ember lánya, vagy fia és mehet a küzdelem a testben-lélekben esténként, éjszakánként alvás és pihenés helyett. Ez a szakasz azért jó, mert megtapasztalhatjuk, milyen mélységekre tudunk merülni, hova tudunk süllyedni, ami biztosan mindenkinél másként nyilvánul meg, de kendőzetlenül ki kell mondani: Önsajnálat, önutálat, begubózás, nem akarok felkelni, nem akarok emberek közé menni, nem akarok élni, meg akarok halni, munkahelyi problémák a koncentráció szétesése miatt, majd a sok-sok tanács, ilyen és olyan emberektől. Aztán átfordulunk, utálom, gyűlölöm, megharapom, megkarmolom, felaprítom, elásom, ledarálom, kénytelen vagy az emberek közt mozogni de olyan szégyenérzettel járkálsz, amit sosem tapasztaltál, mint ha mindenki látná mi zajlik a fejedben és hogy összetört szívedből többé semmi nem lehetsz, csak egy selejt. Ezt követi, a rakjuk rendbe-ne rakjuk rendbe folyamat. Próbáljuk meg újra-ne próbáljuk meg újra. Tisztalappal indulhatunk vs. soha többé nem tudunk egymásban hinni és bízni. Lassan, belátjuk, mindennek oka van, mi is hibásak vagyunk. Elfogadjuk és próbálunk ezzel a szemlélettel élni. Ha idáig eljutunk, innét kell felállni! Akarni kell kihozni magunkból a jót, azt a rejtett személyt, akit a tiszta érzések fontossága vezet a céljai felé, senkinek nem tartozunk elszámolással tetteink iránt, csak és kizárólag magunknak. Ez a legnagyobb trükk az egészben, hiszen, magunknak nem tudunk hazudni, jól tudjuk mit, mikor és hogyan rontottunk el, azt is, mit kellett volna tennünk, illetve mit nem szabadott volna, de...Próbáljuk megmagyarázni hogy...Ugyan már! Magunknak? Megvezeted magad? Nem érdemes. Ki kell önteni a bilit és nézni ahogy szépen nyakig ér a sz.r! Ez a normális folyamat, mindent a megfelelő helyre pakolgatni, még akkor is, ha ez sok időt vesz igénybe és borzasztóan fájdalmas időtöltés és feladatsor! Ha képes vagy magad elfogadni ezek után, tanulni a tévedéseidből, ha dolgozol azon hogy ez többé ne fordulhasson elő, ha az vezet hogy adj, ne elvegyél, hogy szeress, ne szeretet várj és követelj, ha nem dacból, elkeseredésből, magányból keresel valakit, aki a valaki belép majd az életedbe. Nagyon fontos, soha nem a másik nemet okoljuk a velünk történtekért! Egy nő, egy férfi okozta az összeomlásunkat! Persze, ehhez mi is asszisztáltunk, de ezt az Egó takargatni fogja ha nem küzdünk meg vele. Ha tudjuk hogy nagy általánosításban mit akarnak tőlünk és rettegünk ettől, elfogadjuk hogy ezt teszik, az nem a másik ember hibája, hanem a sajátunk! Ha hagyjuk kihasználni magunkat, kifognak használni. Ha bezárkózunk és támadást látunk a közeledőben, akkor törölni kell magunkat minden társkeresés lehetőségétől és bőven van még beszélgetni valónk azzal a szellemmel, aki bennünk él, mert nem Ő tehet róla hogy mi idáig jutottunk! Sajnos, sokszor szakemberhez kellene fordulni, de drága, nem létezik a közelben, nem valljuk be, csak a pénzünk érdekli, nem tudna tökéletes megoldást és gyógyírt találni a bajunkban. Pedig van megoldás! Csak türelem, alázat, erő, elfogadás, megértés, szándék, gondolatni a szépre és jóra, lélegezni és megérteni végre, megszeretni magunkat és akkor jön az a bizonyos illető, de csak akkor, mikor annak az ideje megvan. Sem előbb, sem később, csak akkor!

Kedves Gábor! Nagyon jó a téma amit felvetettél. Egy évvel ezelőtt ért véget 33 éves házasságom, le egyszerűsítve, régi gondolatait akarta megvalósítani a férjem. Két felnőtt családos gyermekünk van. Emiatt sosem lesz "lezárva", mert lesznek családi események, ahol mindkettőnknek meg kell jelenni egy időben. 1 év elteltével csak legfeljebb nem zavar annyira, nincsenek alvászavaraim az esemény előtt, után. A társkeresőn valószínűleg óvatosabb, bizalmatlanabb, bizonytalanabb vagyok még másoknál. Egy másik oldalon, több hét levelezés után volt egy találkozás. Hát eléggé megrémített, hogy egy csomó dolog olyan volt mintha már átéltem volna. Így nem is lett folytatás. Talán korai volt, nem tudom. Nem könnyű eldönteni, hogy hasonló embert /pedig nem volt jó/ vagy pont teljesen mást keresel. Még azt is nehéz eldönteni milyen kapcsolatra gondolatsz. Egy dolgot tudsz, hogy nem jó egyedül, és nem szeretnél belesüllyedni az önsajnálatba. Ez már tovább lépés lenne, nem tudom. Talán csak az első lépés. Ezen az oldalon nagyon tetszik a Fórum, mert látom, hogy mások is foglalkoznak hasonló gondolatokkal és jó ezt kibeszélni.

Még az jutott eszembe, hogyha már azt el tudod érni magadnál, hogy annyira eltávolodj az adott személytől, hogy egyre ritkábban gondolsz rá, akkor jó úton haladsz, hogy másokat is meghallgass, akár barátként, akár segítőként. Azt mondják, hogy a kapcsolat vége után is van egyfajta gyász- veszteség folyamat, aminek fázisai vannak, - s ha tetszik, ha nem, - ezt végig kell járnunk. A folyamat: tagadás, düh, alkudozás, depresszió, elfogadás. A saját gyász folyamataim legrövidebb fél évesek, de ennél sajnos hosszabb a lelki feldolgozás, de ez mindenkinél teljesen eltérő lehet 😉

Sokan keresünk úgy társat, hogy előtte éltünk párkapcsolatban, mint élettárs, házastárs. Van, akit elhagytak, van akinek elhunyt a szeretett társa, van, aki egyedül maradt a gyermekével, gyermekeivel. Hozzájuk szól a kérdés! Minden létező fórumon azt olvasni, hallani, tedd rendbe a múltad, dolgozd fel, tedd rendbe, ismerd meg önmagad, addig ne akarj senkit magad mellé, mert nem fog a dolog működni! Taszítod az embereket magadtól! Akkor mégis, mi a magyarázata annak a jelenségnek, mikor még nem tudom mit akarok, nem tudom kivel akarom, nem tudom hol akarom, még képtelen vagyok erre a dologra és hasonló, nem várt jelenségekbe ütközik a társkereső? A múltat elfeledni sohasem lehet! Feldolgozni, valamilyen szinten kell, mert ebből tudunk tanulni, de a jövőnk útjába gördíteni? Ezzel nem csak magunknak ártunk, hanem a velünk élők is megszenvedik, illetve a normális szándékkal közelítő emberek is. A nem normális szándékkal közelítő emberek most hagyjuk, nem róluk szól a kérdés megfejtése! Hogyan segítsünk magunkon, hogy kész legyünk a teljesen új kapcsolatra, ami felett a múltunk árnyékként követ kivétel nélkül mindenkit? Hogyan segítsünk a másik embernek, ha ilyen szituációba kerülünk? Előre szeretném leszögezni, ez a legjobb társkereső amivel találkoztam, ezért tartom fontosnak, hogy ezt a mindenkinek fájó témát elővegyük és keressünk közös erővel megoldást, adjunk tanácsot, ötleteket, akár saját magunk által megoldott példákból, mert másokon segíteni a világ legnemesebb cselekedete!