Roland, 47

Várj reám, s én megjövök, hogyha vársz nagyon! Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom! Várj, ha havat hord a szél, várj, ha tűz a nap! Várj, ha nem is jön levél innen néhanap! Várj, ha nem vár senkit ott haza senki már, És ha unszol bárki is, hogy nem kell várni már! Várj reám, s én megjövök, fordulj mástól el, Bárhogy súgja ösztönöd, hogy feledni kell... Ha lemondtak rólam már lányom és apám, S jó barát már egy sem vár, te gondolj néha rám! Borral búsul a pohár, s könnyet ejt szemük, Várj te változatlanul, s ne igyál velük! Várj reám, óh átkelek minden vészen én! Aki nem várt, majd rám nevet: szerencsés legény! Nem tudhatja senki sem, csak mi ketten azt, Hogy te voltál ott énvelem, hol halál maraszt. S te mentettél meg. És hogy? Egyszerű titok: Várni tudtál rám, ahogy senki sem tudott.