Nekem az első kapcsolatomnál történt egy ehez a cikk-hez kapcsolódó helyzet. De azt hiszem beszéltem már róla régebben. Elhívtam az exemet Budapestre veterán autó kiállításra. Ő az anyukájára támaszkodott hogy nem engedi mert tanulnia kellett. Nekem bár nem esett jól. De elfogadtam mivel mindketten tanultunk. Én érettségi első évét jártam ő pedig szakmát tanult. Amikor Pesten voltam fel hívott hogy az exe meccsére ment. Akkor darabokra tört. Direkt igyekeztem kerülni. Egyszerűen annyira megbántott hogy szóba se tudtam állni vele. Később csak sikerült ki békítenie. De nem volt minden Happy End. Egy hosszabb szakaszig münködött minden. De utánna mindig mondta hogy buliban van. Amikor próbáltam keresni nem lehetett elérni. Abban az időben volt nagy hangsúlya a Covid vírusnak. Nem tudtunk találkozót ezni sem neten - telefonon kívűl. Nagy nehezen sikerült össze beszélni hogy elmegyek hozzá. Névnapja , Valentin nap is jött. Készültem egy csokor rózsával és egy kis párnával. Vártam hogy elmenjek hozzá. Közvetlen előtte való nap lefújta azzal az indokkal hogy az anyukájával megy vásárolni. Akkora már sikerült olyan mélyebb depresszióba jönnöm. Megvolt a végső szakítás. Fájdalmas időszak volt számomra. Utáltam magam. Utáltam az egész helyzetet. Utáltam hogy tűrnöm kellett hogy tudtam később hogy Dj-vel kavart. Azokat az időket szerettem volna mikor még velem volt. Rossz volt hogy láttam. Mert nem bírtam úgy feldolgozni semmit hogy láttam. Mióta ki jártam az érettségit és nem látom. Sikerült több év alatt feldolgoznom. Nem is emlékszem vissza szívesen ezekre az időkre. Mert fájóak. Viszont én még hiszek abban hogy vannak rendes emberek akikben meg lehet bízni. Csak idő kérdése hogy mikor találok vagy talál rám a szerelem.

Minden új kapcsolatba úgy érdemes belevágni, ha az ember túl tudja magát tenni az előzőn. Ez kinek több, kinek kevesebb munkába telik saját magán. Az új kapcsolatnak, új ismerkedésnek mindig meg kell adni a "tiszta lapot" . Senkire nem szabad kivetíteni egy korábban elszenvedett keserűséget, csalódást, mert az eleve halálra van ítélve. Nyilván óvatosabb az ember, minél több csalódás éri, de az újrakezdés csak új, tiszta alapokon indulhat. Ha eleve nem pozitívan indulunk neki a párkeresésnek, akkor mit várhatunk el a másik féltől, ha eleve mínuszból indul. Nekem 3 évbe telt, mire úgy éreztem, hogy most akkor belevághatok. És sajnos még most is vannak időszakok, amikor úgy gondolom, hogy nem megy. Túl sok a próbálkozás, túl sok a kudarc. Ilyenkor megállok, újraértékelem magam, mi az, amit elrontok vagy nem jól csinálok. És csak akkor folytatom, ha ismét elég pozitív vagyok az ismerkedéshez.

@Erika: "Ha minden ellenünk elkövetett dolgot kivetítünk mindenkire és előítéletekkel viseltetünk azzal szemben is akit még nem is ismerünk, akkor soha nem találunk párt magunknak," "megbékélni saját magunkkal is" Ez így van.

Az a legrosszabb ebben, hogy ha valaki nem tud túllépni és tiszta lappal, tiszta szívvel nyitni egy másik, az új esély felé, akkor eleve kudarcra ítéli a kapcsolatot. A másik meg nem érti, hogy miért viselkednek vele úgy, mintha tényleg vaj lenne a füle mögött. Hiába tesz meg mindent, hiába szeret és hagyja, hogy szeressék, akiben ott a fájdalom, rá fogja kivetíteni, és szép lassan megfojtja. Pedig szép is lehetne, nincs ám mindenkiben kódolva a vadász ösztön. Csak bízni kell és bizonyítani, kölcsönösen. A tettek és a viselkedés mutatja meg, hogy ki milyen ember, nem szabad a feltételezésekre és a félelmekre hagyatkozni. Biztosan nem könnyű újrakezdeni, de ez az alapja, ha valaki így dönt, akkor igazi esélyt kell adni, máskülönben nem lehet és nem is érdemes.

@Márta: Attól hogy EGY !!! megcsalt még nem fog senki általánosítani. Viszont ha nincs bizalom akkor nincs értelme az életnek sem.

Emese Kedves! Igen, emberek vagyunk és néha (sokszor) hibázunk. Elfelejtjük a másik névnapját, vagy nem mossuk ki a kedvenc pólóját, pedig megígértük, esetleg nem szólunk, hogy hétvégére programot terveztük, ezzel kellemetlenséget okozunk..... de nem felejtjük el, hogy szeretjük. Nem felejtjük el, hogy őszinteséget, hűséget fogadtunk. Jóban, rosszban. (Ez persze házastársakra vonatkozik, de értsd jól!) Ha jönnek a nehézségek, ha legyűr a fáradtság, a sok feladat, ha rohannak a napok és egyhangú, unalmas az életünk és hiányzik a pezsgés, az izgalom akkor nem félrelépünk! Mert mindezek ellenére szeretünk! Nincs "de ő meg....", nincs kifogás, pillanatnyi elmezavar, mert szeretünk. Meg sem fordul a fejünkben, mert szeretünk. Duzzogunk, hallgatunk, vagy veszekszünk, haverokkal megyünk kocsmázni, vagy végnélkül bámuljuk a tévét, esetleg godolkozunk, mit lehetne tenni, vagy ami mégjobb, megbeszéljük. Mert szeretünk. Vagy már nem? Akkor megmondjuk, lezárjuk és továbblépünk. Szerintem. Soha nem tudnék bízni olyanban, aki már egyszer semmibe vette a társát. Mert engem is semibe fog venni, ha az érdekei úgy kívánják.