Roland, 44

Régóta tudom magamról, hogy nem vagyok sem egyszerű ember és valószínűleg jó ember sem az évek alatt felhalmozódott rossz élményekből. Nem vagyok sem elviselhetően esztétikus külsejű, sem pedig kívánatos kvalitásokkal rendelkező személy. Talán ezek miatt is, de sosem éltem még együtt senkivel egy fedél alatt, nem tudom milyen máshoz alkalmazkodni, megszokni, hogy nem csak te élsz egy élettérben, hogy milyen közösen beosztani az időt és anyagiakat, kitalálni a terveket és vágyakat. Illetve nem szeretnék szaporodni, nem kívánom a bennem élő, félresikerült géneket továbbörökíteni, sem gyerekekkel türelmem nincs foglalkozni. Ebből a kitételből semennyit nem engedek, mivel tudom hogy alkalmatlan szülő lennék minden téren, jobb inkább ezt tisztán látni. Megvan rá a fokozott esély, hogy sosem fogom a társas életet megtapasztalni a fentebb sorolt hibák és hiányosságok miatt. De ettől függetlenül meg szeretném tartani annak az illúzióját, hogy nem csak egyetlen kötelező választás van, vagyis az élethosszig tartó magányos életre való kárhoztatás. Mondták nekem jótanácsként, hogy ez egy húspiac, itt mindenki a lehető legjobba árut szeretné eladni gyorsan, ezért muszáj feltupírozni a terméket, azaz temagadat. Sosem akartam eladni magamat és talán emiatt nem is értek hozzá, hogy kell. Sosem értettem, hogy miért kell csak egyoldalúan a jó dolgokat erre szabva kiemelni és a rosszat minden áron takargatni, sunyin elhallgatni. Az is az ember személyének része és jár vele a csomagban, ha valaki az élete részéve tenné. Meg előbb-utóbb kiderül minden egy fedél alatt lakva. Akkor már inkább nem éri meg jobban mérlegre téve mindkét oldalt vállalni ezeket? Én felvállalom. Sokakat ez biztosan zavar vagy nyersnek hat, de jobb szeretek mindent egyben mutatni, és nem másnak mutatni, mint ami (és nem másnak képzelni) valójában vagyok. Itt van az alap szintű őszinteség lefektetve. Nem csak ezen az oldalon vagyok aktívan regisztrálva évek óta, hanem több helyen. Itt is, és máshol is szinte mindenki profilján ott van az legelső szavak közt az őszinteség említése, mint önjellemzés, vagy még gyakrabban a másik féllel szembeni elvárás. Ha csak húspiacos kofaként csak a jó dolgokat teszik ki a kirakatba, hol marad az őszinte tájékozatás, hogy pontosabb képet kapjak az illetőről, ami alapján eldönthető, hogy szimpatikus - akár vállalható partner lenne-e? Vagy arra megy direkt az apellálás, hogy majd menet közben úgyis kiderül együtt a rossz része? Szerintem sokkal kényelmetlenebb és kínosabb úgy, amit meg lehetett volna előzni előre való őszinte kommunikálással. Én felvállalom a rossz tulajdonságaimat és a deviánsságomat, (és tudom, hogy ezek még jobban akadályoznak az itteni célom elérésében) nem bújok pihe-puha hurrápozitív, mindent elfedő rózsaszín lepelbe. A lelkiismeretem nem lenne tiszta és nyugodt, ha a velem kapcsolatos, fontossággal bíró információkat elhallgatnám vagy szándékosan másnak festeném le mások előtt. Bármennyire is elriasztó vagy idegesítő az összkép rólam, én ilyen vagyok és ezen morális iránytű szerint próbálok élni. Te fel tudod / mered / akarod őszintén vállalni magad itt vagy csak szorgosan polírozod a profilodat a nagyobb találat és siker reményében?

Az idei év számos drasztikus változást hozott számomra. A váratlan vírusparát nem számítva is alapjaiban felfordult a már túlzott változatlanság posványban tapicskoló életem: 1) egyrészt majd 7 évnyi kitartó próbálkozással (évi több jelentkezéssel, interjúval a hátam mögött) bejutottam végre az ENSZ egyik szervezetébe. Esélyesen tényleg a legkitartóbban jelentkező ember lehettem ott, amit talán részben értékeltek is a legutolsó interjúnál, ami sikerült. 10 évnyi folyamatos, home office-ban töltött kreatív szellemi munkakör után eléggé sokkoló volt emberek közt, idegen (magyar és sok külföldi) közé bekerülni, elkezdeni megismerni őket, egész nap angolul beszélni és írni aktívan, miközben a munkakörrel járó feladatokat is tanulom, megszokom. Sok új arc, sokféle személyiség és igény, folyamatos kommunikáció kényszere a jól végzett munkához, ami egy erősen introvertált embernek nagy kihívás és stresszes élmény. De ha időt adok magamnak, kis lépésekben egyre jobb lesz, ahogy azt már látom 4 hónapnyi munka után. Ezen csavart elég sokat a vírushelyzet, a home office-ba való visszakényszerülés, majd napi ügyelet is, ezt pedig egy tök új irodába való költözés, - aminek a lebonyolításában kivettem én is derekasan a részem - "koronázta meg" extraként. A munka nem annyira kreatív, mint amit eddig végeztem, viszont problémamegoldási képességet erősen igényli és a kommunikációt - hogy minél előbb és hatékonyabban meg legyen oldva egy-egy user baja. Nyilván a létre legalján kezd az ember, most 1-2 évig ott is marad, aztán ki tudja, milyen lehetőségek nyílnak meg, ha szorgalmas és kitartó vagy mint munkaerő. 2) másik nagy teher a lakhelyváltással ment le a vállamról. Egy nagyon mérgezővé és passzívvá vált lakótársi élethelyzetből tudtam jó helyre elköltözni a karantén alatt. Anyagilag drágább egyedül élni, viszont a lelki és idegi nyugalom többet ér. Így nem kell más hülyeségeihez alkalmazkodni többet, és csak magam után kell intézni a lakás dolgait és fenntartani, fejleszteni csinosítani, tisztán tartani, nem élősködik egy nagyon lusta ember a nyakadon és élvezi kész dolgokat. Nem nagy lakáska, de nagyon jó helyen van, a munkahely ajtótól ajtóig 20 perc sétával és tömegközlekedéssel, ami a mai ingázós világban nagy előny. Most még a belakás fázisában vagyok, csomó apró hiba, diszkomfortos dolog most jön ki a lakáson, ezekre kell találni javítást, átalakítást, illetve a mit hogy rendezz el, hol tárold, milyen eszközök / bútorok kellenek még bele, hogy komfortosabb és saját igényekre szabott legyen. Alig várom, hogy legyen több polcom hogy még több dísznövényt oda pakolhassak és a hát előtti kis fal esetében is tervben van a bevirágosítás. 3) és a harmadik pillér, ami jó irányba indult el az az egészségemre való tudatosabb figyelés. Ehhez egy évvégi mélypont kellett, ahol egy nagyon csúnya tüdőgyulladás és influenza kombó jött ajándékba, meg a szövődményeik januárban amiből lassan és sok nyűggel sikerült felépülni. Az új munkahelyem eleve pozitívan hat az életmódomra, ugyanis nem tudok hajnalig nyúlóan baglyulni a gép előtt, mint előtte rugalmas időbeosztással, hanem muszáj 10-11 közt lefeküdnöm, hogy eléggé pihent legyek reggel 7-re. Maga a munkábajárás és az irodaépület felépítése is adja magát a több mozgáshoz. Egy munkanap alatt annyi fele kell a nagy épületben járkálni és lépcsőzni, hogy megvan simán a napi kondihoz alapszinten elegendő 8-9000 lépés, a lépcsőzéssel a kardió. Január óta ledobtam kb. 10 kilót, ami tök jó dolog és kis lépésekben, a magam tempójában akarom ezt folytatni. Messze még a cél, jó lenne még 15-20-at ledobni, de ez nem egy gyors folyamat, biztos kell neki legalább 1-1,5 év, ha tartom ezt a mozgásadagot és táplálkozást, amit kiválasztottam. És a negyedik pillér, a magánélet mikor épül fel végül? Jósolni nem tudok és nem is szeretnék. Persze vannak azért aggályaim és nehezebb gondolataim is erről. Amikor az ember túl sokáig él egyedül, semminemű női társaság nélkül, (értsd egy légtér alatt) hajlamos megszokni rugalmatlanul a maga dolgait és életvitelét, ezzel nehezebb hosszútávon alkalmazkodni valakihez, az igényeihez és ahhoz, hogy ő hogy old meg dolgokat. Nem lehetetlen, csak jóval több energiát és türelmet kíván. Kérdés, hogy alapvetően egy türelmetlen ÉS pluszban teljesen tapasztalatlan egyénként bírnám-e. A munkánál ez megy, mert érdekel is és muszáj is. Egy másik emberrel való ennél bensőségesebb nexusban élve... vagy megpróválva...nem tudom, hogy élesben ez hogy működik vagy nem működik, sosem tapasztaltam meg. De attól ez ember még néhanapján vágyhat társaságra a saját gondolatain kívül azon a négy fal között. Változni fájdalmas, macerás és melós, de lehet visszatekintve megéri majd.