Csabi, 64

Egyszer egy hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe egy olyan varázsigét, amely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap gondolkodás után visszaadta a gyűrűt. Abba csak egyetlen szó volt vésve: elmúlik...

A párkeresés - aranymosás. Jack London tudna erről szépen mesélni. Gondoljunk csak arra, hány tonna kavicsot, sarat és iszapot kell átmosni 1 gramm aranyért. Van, amikor elfáradunk. Van, amikor értelmetlennek gondoljuk az egészet. Van amikor kirabol a szomszéd banda vagy éhen halunk, esetleg megfagyunk a Dead Horse Trail-en. Vagy amit találunk csak pirit, a "bolondok aranya". De mindannyian abban reménykedünk, a végén majd látni fogjuk hogy: "megérte", és egy emberfej nagyságú aranyrögöt találunk. Csak mi. Csak most. Csak nekünk. Mert minden lehetséges... ...és aki feladja, vajon miért indult el?

Tudja, 50 felett (jövőre 60 leszek) megfontoltabb lettem. Elkövettem néhány hibát az életemben, ezért óvatosabb vagyok a döntéseimmel. Már kevesebb van előttem, mint mögöttem. Szeretném ezeket az éveket békében, harmóniában, tiszteletben és szeretetben megélni. Sok sebet okoztam, sokat kaptam. Sok embert tettem tönkre, sokan törölték belém a cipőjüket. Ezek az én tapasztalataim. Ezek alapján döntök. Nem úgy, mint amikor megkértem a feleségem kezét. Hamar. Hipp-hop. 4 embert tettem vele tönkre. Én most már meggondoltabb vagyok. Talán már nem is csak a farkam vezet. Talán... De valamit nagyon félreértett. Nem tudom mit. Ha szimpatikusnak talált, ennek örülök. De akkor miért szid le? Miért nem közeledett? A mi éveinkkel a hátunk mögött, távol Magyarországtól már nekünk szabad. Nem gondolja?

Valaki megkérdezte a saját oldalán egy "napló"-ban, gondolkodj el rajta: mikor voltál boldog? Elgondolkodtam. Én voltam boldog. Nem szégyellem. Talán sokszor is. Azaz egyszer. EGYszer. A múltkor is. Bent a munkahelyemen. Egy hatalmas lábast gyönyörű fényesre elmostam. Soha nem volt olyan csillogó. Mint az ezüst. Olyan lett. És jószagú. Aztán szépen összesepregettem. És felmostam. A "titkos" összetételű felmosóvizemmel. A müszakvezetőnk pedig azt mondta: Very nice! És emlékszem egy Karácsonyra. A börtönben. Rettentő magányos voltam. Sírtam is. Sirattam magam. Korholtam magam. Szidtam. Akkor pityeredtem el. Talán a "Mennyből az angyal"-nál. Később jöttem rá, hogy boldog voltam. Akkor és ott. A büdösben. A tyúkláb-mintásban. A leeső gatyámban. Akkor találtam vissza Istenhez. Újra jelen voltam. Ott voltam Jézus születésénél. Mert a születés magányos dolog. Megszenvedi a gyerek is. Nem csak az anya. Nyáron is boldog voltam. Már tartott a járvány. Naponta egyszer lehetett kimenni. A parkban rengeteg ember volt. Sütött a Nap. A malom helyén, a gátnál csopogott a víz. Leültem egy padra. Gyerekek nevettek. Egy szál alsónadrágban rohangáltak a vízben. Valaki dobálta a labdát a kutyájának. Az ugatott és ugrált. Ezerféle nyelven karattyolt mindenki. Nők. Mind egyszerre beszélt. Felbontottam egy üveg szeder ízű cider-t. Szisszent a levett kupak. Lassan beleittam. Mosolygott az égen a Nap. A Nap-fívér. Igen. Voltam boldog. Igen. Boldog vagyok.

Fényképeket kellett keresnem az oldalra. A "profilomhoz". [Micsoda egy szó ez...! Külföldi.] Így hát rengeteg eddig készült felvételt néztem át. És nagyon sok letöltött "bölcsességet". Meg álbölcsességet. Filozófiai ákom-bákomot, ezoterikus halandzsát. Egyik-másikat furcsa volt újra olvasni. Emlékezetembe jutottak azok a körülmények, amikor letöltöttem azokat. Azok a hangulatok. Örömök vagy bánatok. Igen. Ez is mind én voltam egykor. Mi más is lehet az ember, mint emlékei összessége... Nem! Ennél több az ember. Van még valami. Egy szikra. Ami nélkül talán nem is vagyunk. Vagy, nem vagyunk emberek. "Én láttam olyan dolgokat, amiket ti emberek el se hinnétek. Lángoló csatahajókat az Orion peremén. Gyilkos sugarakat az éjben a Tannhauser Kapunál. Mindezek a pillanatok elvesznek az időben, mint könnyek az esőben. Az idő lejárt."

Régóta (?) élek Angliában. Amikor ez kiderül – ki ilyen, ki olyan indíttatásból – meg szokta kérdezni, hogy 1) miért mentél ki? 2) nem tervezed, hogy hazajössz? 3) milyen hazafi az ilyen? Nos, én ezekre a kérdésekre nem kívánok válaszolni. Ezalatt a jónéhány év alatt, mióta itt élek, egy dologra jöttem rá: ahány ember, annyi történet. Nincs egységes recept. Nincs sablon. Nincs kotta. Van, aki kalandvágyból jött ki. Van, aki az összeomlott devizahitele miatt. Van, akit egy rosszul sikerült vagyonmegosztás terelt ki. Van, aki olyan buta, hogy azt sem tudja, hogy Angliában él. Van, aki szimplán többet akart keresni. Van, aki nyelvet tanulni jött és itt ragadt, mert itt érintette meg a szerelem. Ezerféle élet, ezerféle történet. Amiből itt talán a legkevesebb van: az, aki Magyarországra haragszik.