@Emese: Hosszú távon igen, de egy két évig még elfogadható szerintem. Ismerek olyan kapcsolatot, ahol ez 4 éve működik. Mármint hogy csak hét végén látják egymást.

Rövid távon igen, az elején, amíg meg nem ismerjük egymást és eldöntjük hogy a jövő közös lesz. Hosszú távon nem nekem való. Szeretnék fejemet a vállára téve elaludni, őt átkarolva. Ez távkapcsolatban nem lehetséges...

"Ezt ki mennyire lenne képes tolerálni?" Teljesen. :-) Éppen ebben vagyok... :-) A fordítottját nem tudom elképzelni: költözzünk össze, hama-hama! Megbízunk egymásban, nem féltékenykedünk. Olyan, mintha el lennénk jegyezve - van már valami, de még csak "ígéret". A jegyesek sem randiznak közben mással, noha nem feltétlenül élnek egy fedél alatt. Az a "bizonyos ideig" a fekete ló. :-) Egyelőre a távolság ezt helyre teszi, de ha majd közelebb kerülünk egymáshoz, valamit ki kell találnunk. Van egy ismerősöm, aki évek óta hétvégi kapcsolatban él, mindketten elváltak, szabad emberek (leszámítva idős, beteg szülő, (saját) lábra állni készülő gyermek). Sokat szenved a magányos esték miatt, de mikor találkoznak a hétvégén, akkor egymásra tudnak figyelni és igyekeznek kihasználni a közös időt. Persze vannak közös nyaralások, kirándulások is, nem szigorúan csak hétvégi a dolog, de javarészt igen.

Azt mondják öreg kutya nem tanul új trükköket. Van benne némi igazság, mert az ember is egyre nehezebben változik az évek múlásával. Nemrég ért véget egy távkapcsolatom. Mindkettőnknek stabil, jó munkája van, amit egyikünk se akar eldobni. Mivel egyikünk se féltékeny típus, és a bizalommal sem volt gond köztünk, működött a dolog. Nem haraggal lett vége, csak elfáradt a kapcsolat.