Az igazi szerelem? Elfogadó. Aki a másikat változásra kényszeríti, az legfeljebb egy eszményképbe szerelmes, vagy önmagába.

@Erika: Gyomorba sült kolbász való, nem pillangó. ;)

@Ferenc: Kedves Ferenc Szerintem az igaz szerelem nem fájdalmas. Nem tudom érdemes e el képzelni azt hogy milyen lehet,de úgy gondolom az igaz szerelem teljessé és jobb emberré tesz. Illetve egy ilyen szerelmeben nincs agyalás, mert magától értetődő mindkét fél számára, hogy ez az amire gondolattak. És mikor együtt vannak nincs befeszülés és játszmázás. Egyszerűen csak otthon érzik magukat egymás mellett. Abban a kapcsolatban ahol az egyik fél fájdalmat érez ott már valami nem stimmel.

Az igaz szerelmet nem lehet és kell elképzelni. Tudni fogod amikor megérkezik, egyszerűen érzed és kész! Nem csak simán a pillangókat érzed a gyomrodban, hanem minden pillanatban ott lesz mélyen a zsigereidben. Az évek múlásával sem fog megszűnni, vagy halványulni, mert minden egyes nap újra és újra beleszeretsz!

Számomra az igaz szerelem az, amikor a másikat olyan szintig tudom csodálni és ráfeledkezni szeretettel az ő emberi lényére, hogy minden más elveszíti fontosságát. Ez egyszerre egy emelkedett lelki állapot is (mert szépnek, szerethetőnek, szeretettelinek, szupernek látom/érzékelem az egész világot). Egyrészt meg valahogy visszarepít egy gyermeki lelkületbe is, amikor még csodálatra méltó az egész világ. Valahogy a szerelem ideje alatt minden sokkal szebb, tisztább, szinesebb és élettel telibb (már ameddig ez az állapot tart). Visszaesni belőle a szürke hétköznapokba kicsit illúzióromboló, de szükséges dolog. Az igaz szerelmet - hihetetlen, de többször is át lehet élni - , mert nem személyhez, hanem inkább egyfajta lelki állapothoz, vagy talán életérzéshez (?) kapcsolódik és a szeretni tudásunk képessége lehetségessé teszi hogy más személyben valami más csodásat fedezzünk fel. Én így tapasztaltam, de szívesen olvasnék másoktól is róla (illetve - korábban - volt már egy hasonló blogunk, amit érdemes lenne visszaolvasni :)